Álmomban egy
szakadék szélén álltam,
csak néztem, néztem
a szörnyű mélységet,
melynek életemet szántam.
Hívott a mélység:
csak egy ugrás! - mondta,
mögöttem volt minden szépség,
mi életemet e pillanatig
percről percre áthatotta.
Nem néztem hátra,
csak a nagy sötét kádba,
amely mágnesként vonzott.
Csak egy lépés és magam mögött hagyom
e szépséges de hazugsággal
teli világot.
Csak egyetlen lépés és
örökre enyém a végtelenség.
Már érzem, ahogy zuhanok,
testem habkönnyű a végtelen térben,
lepereg előttem egész életem,
De akkor hirtelen valaki elkap,
szorosan magához ölel,
és a fülembe súgja, hogy
soha nem enged el.
Lehet ilyen a világon?
Talán,
hisz az egész élet is
csak egy hosszú hosszú álom.