Emilia igazat mondott, Andreas tényleg jó szerető volt: odaadó, türelmes. Feküdtek az ágyon egymás felé fordulva, lábuk keresztül, kasul a másikén, és játszadoztak egymással. Andreas kezével, szájával kalandozni indult, apránként fedezte fel a lány testének titkait, és Ethel is ezt tette.
-Ne siess! - intette a lányt, amikor Ethelt elkapta a hév. -Nem akarok még elmenni! Van időnk, csak lassan!
Felfokozott állapotban jutottak el a végére, ami olyan volt, mint egy vulkánkitörés. Utána még hosszú ideig együtt maradtak, simogatták, kényeztették egymást.
És mégis. Ha valaki megkérdezte volna Etheltől: "szereted Andreast"? , azt válaszolta volna, hogy igen, arra a kérdésre viszont: "szerelmes vagy-e bele", minden bizonnyal így felel: "nem tudom".
A testi örömöket és a lélek belső érzéseit képtelen volt egy kalap alá hozni. Egy dolog a szex, és egy másik dolog az érzelem. A szíve Delohiban maradt, ám a teste ettől függetlenül jól érezte magát. Antoniot annak idején teljes szívével és lelkével szerette, nem volt olyan pillanat, amikor ne lett volna vele gondolataiban. Elég volt, ha csak egymásra néztek, s minden ízében remegni kezdett. Andreas magáévá tette, megismertette vele a tökéletes szerelmi beteljesülést, mégse érzett így iránta. A szeretkezések egyes momentumai, másnap visszaemlékezve kifejezetten gusztustalanok voltak, túl nedvesek és túl intimek. Feltette magának a kérdést: vajon, ha Antonióval csinálnám ugyanezt, akkor is ezt gondolnám?
Annyira szennyes, annyira méltatlan gondolat volt egy pappal, egy halott hőssel szemben, aki értük adta az életét, hogy még a gyóntató-székben sem mert volna beszélni róla. Misére járt, imádkozott, de nem gyónt és nem áldozott azóta, hogy Antonio Delohiban figyelmeztette, megtagadja tőle a szentség kiadását, ha nem járul a szentgyónáshoz.

1939. január elsején, nulla óra negyvenhárom perckor veszítette el a szüzességét. Az éjféli pezsgőbontás és koccintgatás után elszöktek a táncteremből, és felmentek Andreas szobájába. Szeretkeztek, majd fél háromkor visszamentek táncolni, és hajnalig keringőztek. Senki nem tudott a kapcsolatukról, Andreas barátai sem: titokban találkoztak, általában éjszaka, amikor mindenki aludt. Ethel átlopódzott a fiúhoz, s még mielőtt pirkadt volna, visszaosont a saját lakosztályukba. Rettegett attól, hogy az apja egyszer felébred, és észreveszi, hogy nincs ott. Sokat beszélgettek erről Andreassal, a fiú egyre unszolta, vállalják fel nyíltan egymást, költözzön oda hozzá.
-Megszakadna az apám szíve - mondta Ethel. - Nem tehetem meg vele. Tudod ő egy egészen más világban nőtt fel, soha nem tudná megérteni, elfogadni meg még kevésbé.
Húzta, halogatta, tudván azonban, hogy örökké mégse nyújthatja, mint a rétestésztát.

Ethel, nem utolsósorban Andreas, és a többiek kapacitálására ebben az időben újra rákapott az olvasásra. Mindenevő volt e tekintetben, Tarzantól, Kurtz Malerig, Thomas Manntól Dickensig, Mark Twaintől Stendalig mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Lassan, lassan gyarapodott a tudása, csiszolódott az ízlése. Kedvenc költői Edgar Allan Poe, Goethe, Schiller, Byron, Keats, Apollinaire, és Villon voltak, éjjeliszekrényén mindig ott állt valamelyikük kötete. A társaságba tartozó fiúk és lányok elnézőek voltak vele szemben, taniígatták, csiszolgatták. Egy idő után, ha kezébe került egy újabb iromány, már ő is éppen olyan csalhatatlan biztonsággal tudta megmondani, mint Fred, Noel, Emilia vagy Ivett, hogy igazi művészet-e, amit olvas, vagy csak gyenge fércmű.

A hónap vége felé dr. Voght elhatározta, ideje szóba hozni a hazautazás kérdését. Majdnem fél év telt el azóta, hogy itt élünk - töprengett. Ethel szemmel láthatóan kikupálódott, kiheverte a testi-lelki megrázkódtatásokat. Meghízott, arcvonásai kisímúltak, sokkal nyugodtabban alszik, már nem kiáltozik éjszaka. Egészségesen táplálkozik, sportol, társasága van, szórakozik, moziba, színházba jár, él, mint hal a vízben.
A vasárnapi szentmise után, amikor fenn a szobájukban a rádiót hallgatták, nekidurálta magát.
-Ethel, szeretnék veled beszélni valamiről. Úgy érzem, lassan aktuális lenne megfontolni. -Megköszörülte a torkát, köhécselt.
-Igen? - A kislány letette a könyvet, szembe fordult az apjával. -Én is szeretnék veled beszélni, apa!
A doktor idegesen nevetett.
-Melyikünk kezdje akkor: Mondd előbb te!
-Csak utánad papa, csak elhalálozási sorrendben.
Nem bántódott meg, akkoriban divatos volt ez a vicces kiszólás.
-Nos, jó! Figyelj, csak, olyan hosszú ideje vagyunk már itt. Nem gondolod, hogy haza kéne térnünk Németországba?
Napbarnított színe ellenére látni lehetett, hogy sápad el a lány.
-Máris? De hiszen nagyon jó itt! Én nagyon jól érzem magam.
-Egyszer minden jónak vége szakad. Te is tudod, nem maradhatunk itt öröké.
-Miért nem?
A vita kezdett nem-kívánatos irányba terelődni. Amikor egy nő úgy kezdi a mondatot: "miért nem", a férfi elveszti a lába alól a talajt.
-Hát egyrészt azért, mert túl sokba kerül ez az életmód. Ne érts félre, van mit a tejbe aprítani, a könyveim kiadásából bőven futja, mégsem akarom azért az ablakon kidobálni a pénzt. Másrészt viszont a mi hazánk Németország, és engem Drezdában egyetemi katedra vár.
Ethel durcásan hallgatott. Az orvos úgy döntött, egyelőre nem forszírozza, hadd ülepedjen. Majd pár nap múlva.
-És te, Ethel, te miről akartál velem beszélni?
A lány felnézett, ajkát keskeny vonallá préselte össze. Nagyon eltökéltnek tűnt.
-Apa, Andreas Mc Gwain és én szeretők vagyunk! Már majdnem egy hónapja.
-Micsoda?!
-Igen, apa, ne rémüldözz! És én még ma átköltözöm hozzá!
Ha kézigránát robbant volna fel a szobában, annak sem lehetett volna nagyobb hatása. Az elhangzott bejelentés teljesen összetörte az orvost. Az ő féltve őrzött, szépséges kislánya, akit még a szellőtől is óvott, lefeküdt ezzel a kalandorral?
-Nos - mondta rekedten, rettenetesen szenvedve az orvos - ha ez igaz, és nemcsak valami rossz vicc, akkor most már a napnál világosabb mit kell tennem. Amit mondtál, számomra elfogadhatatlan. Szégyelld magad! Szegény anyád, ha tudná....! Készülj, mert az első hajóval, ami Belém felé indul, elutazunk.

Egy dolog azonban kimondani, hogy azonnal elutazunk, s egy másik dolog megvalósítani. Dr. Voghtnak csak a két hét múlva induló hajóra sikerült helyet foglalnia. Amikor megmutatta a lányának a jegyeket, Ethel sirvafakadt, kirohant a szobából és becsapta az ajtót.
-Mi lesz most? Elmész? - kérdezte Andreas este a szobában.
-Nem tudom - felelte a lány. - Nem akarok elmenni!
-Akkor maradsz?
-Nem tudom!
Sírt, a fiú simogatta a hátát, próbálta nyugtatgatni.
-Költözz ide hozzám. Már egyszer megbeszéltük, hogy ideköltözöl.
-Ne kérd ezt most, Andreas. Majd, ha a papa elutazott, feltéve persze, hogy nem megyek vele!

Szomorú búcsú volt. Esett az eső, a tócsák vak ablakszemei visszaverték a kövér cseppeket, minden csurom vizes volt a dokkokban, az emberek esernyői, a taxik vászonteteje, a várakozó hajók fedélzete. Dr. Voght olyan elárvultan ácsorgott felhajtott gallérú esőkabátjában a kikötő fényes keramit-kockáin, lába előtt a nehéz utazó-bőrönddel, hogy Ethelnek összefacsarodott a szíve.
-Akármi történt, akárhogy is van - mondta - a lányom vagy, nem vonhatom meg tőled atyai gondoskodásomat. A bankban bőven van pénz a megélhetésedre, tegnap a te nevedre írattam az összeset. Remélem, nem lesz háború odahaza. Végezd el az egyetemet, ahogy tervezted, aztán meglátod, mihez akarsz kezdeni. Levelezünk majd, és, ha valami fontos dolog van, táviratozni is tudunk!
-Muszáj elmenned?
-Igen, muszáj!
-Kérlek, maradj! Az én kedvemért! Még most is meggondolhatod magad!
-Ethel, ezt már megbeszéltük!
-Beszállás, beszállás - hangzott a hajó orra felől.
Az orvos lehajolt a lányához, átölelte és megcsókolta.
-Vigyázz magadra - mondta.
-Te is papa!
Hullottak szeméből a könnyek, ahogy az apja nyakába csimpaszkodott.
-Ne menj el!
A doktor lefejtette magáról a lánya karját, felemelte a bőröndöt. Egy hajósinas termett ott, kivette a kezéből és előre kacsázott a hajóhídhoz.
-Jöjjön, uram, erre, siessünk!
Szólt a hajókürt, dohogott a nagy gőzgép a hajó gyomrában. A lapátkerekek megkavarták a vizet, a kémények vastag füstöt eregetettek a piszkosszürke ég felé. Matrózok ugrottak be a kikötő-kötelekkel, vezényszavak harsogtak. Felgyorsult a lapátok forgása, eltávolodtak a dokk ázott padozatától.
Dr Voght hosszan integetett a korlát mellett állva, alakja lassan beleveszett az esőbe és a ködbe. Így maradt meg Ethel emlékezetében.