(Egy régi esemény indította el ezt a teljesen más történetet...)

Pontosan emlékszem rá, hogy azt mondta mindenkinek még azon a reggelen is, hogy szereti. Nem is egyszer. Még a pici, szürkés szemeinek is meg tudta parancsolni, hogy ezt hazudják. Mindenki elhitte neki. Egy szemernyi kétség sem volt bennünk. Hiszen miért is lett volna? Tőle szokatlan módon, igen hosszú időt töltött már el mellette. Eddig egy fiúval sem bírta ilyen sokáig, tehát, lehetett valami szavaiban.
Irigyeltük lassan, hogy ők egymásra találtak, mi hárman meg csak bambán nézünk a nagyvilágba egyedül. Ők mindent kibírhattak volna ketten. Kezükben volt a jövő. De ők jól elszúrták... Mármint nem is ők, inkább csak Anna. Hiszen, ha hallgat ránk, megnyugszik, nem keresi a bajt... De megtette. És nagyon bántotta...
Az egész még nagyon régen kezdődött. Amikor Anna. még csak ártatlan kislány volt. Akkor felfigyelt rá, egy vele egy iskolába járó fiú. Akkor még nem mert lépni egyikük sem, hiszen fiatalok voltak, négy év kor különbséggel. Ez akkor soknak számított. De ők elkezdtek találkozgatni. Attila nagyon megkedvelte Annát. Mindketten tudták, hogy őket egymásnak szánta a sors. De várniuk kell. Attila. elutazott. Messze a lánytól. De így is sokat beszéltek, találkozgattak. Közben, ígéretüket megszegve, ki-ki közelebbről megismerkedett ellenkező nemű emberekkel, ha lehetne mondani, megcsalták egymást. De ez nem a helyes kifejezés. Köztük nem volt soha semmi, csak egyszerre érezték, hogy a sors közös damilon rángatja őket. Arra persze nem gondoltak, hogy nem egy a damil, csak egy pár percre összegabalyodott.
Sok barátjuk, barátnőjük volt. Lassan több, mint ahány kilométer távolság köztük. De akkor történt valami. A lány beleszeretetett egy fiúba. Legalábbis ezt állította.
Mint már említettem, nagyon jól megvoltak. Egészen június 15-ig.
Azon a délutánon Anna elment állítólagos szerelmével. De aztán hirtelen meggondolta magát, és elküldte. Forró csókjuk után a másik irányba indult el. Telefonja után kapott, ami azóta égette a farmer anyaga mögött lábát, mióta meglátta Attila arcát a tömegben. Egyre gyorsabban növekvő pulzusszámmal kereste a telefonkönyvben a már jól ismert számot. Minden kicsöngésnél nagyot dobbant szívének helyén egy ér.
Meghallotta Attila hangját:
-Szia, mondjad, Drága.
-Szia. A barátom egyedül hagyott, unatkozom. Hol vagy? Sétálunk?
-Persze. Ne szomorkodj a srác miatt. Nemsokára lesz másik...
És valóban. Sétáltak. Lett másik. De arra nem gondoltak egymás karjai közt, hogy valaki véletlenül meglátja őket. Igen, Anna barátjának egy lelki támogatója észrevette őket. Nem tudta, mit tegyen. Sokat gondolkodott a dolgon, nem tudta, hogy ilyet elszabad-e mondani. De végül arra jutott szól a srácnak, nehogy valaki mástól később tudja meg.
Amint a fiú megtudta mi történt, zavart tekintettel meredt maga elé. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Anna erre nem lenne képes. Hiszen szereti... De azután, mivel nagyon elszomorodott, felhívta a lányt. Hosszú kérdezősködés után megtudta, hogy barátnője tényleg megcsalta őt. Szívvel, lélekkel, testtel. De ennek ellenére tovább állította, hogy szereti. Csak valamiért Attilát is.
A fiú letette a telefont. Ezeket a szavakat nem tudta elviselni. Otthagyott mindenkit. Másnap mindent. Leugrott.
Később, mikor a fiú anyja felhívta Annát, zokogva elmesélte, hogy mi történt, és megkérdezte, a lány mit tud az esetről, szomorú hangon azt mondta, hogy semmit. Nem hitte volna, hogy ilyet tesz. Azt mondta, fáj, hogy itt hagyta őt egyedül, arra nem is gondolva, hogy ő bele fog őrülni szerelme elvesztésébe. Azt is közölte, hogy még előtte nap is felhívta, és szerelmes szavakat suttogott a telefonon keresztül szívéhez. Néhány nap múlva ezt hazudta a rendőrségnek is.
Amikor kiért a főparancsnoki szobából, a könnyes arcú mama szeme láttára elsétált Attilával. Leültek. Pont oda, ahol június 15-én. Ugyanazt tették. De már nem kellett félnie a lánynak tiszta lelkű, régi, halott barátjától.




De lelkiismeretétől? A bűnös szerelem az, ami megölte. Neki nem kell, neki nem jó az igazi. Neki más kell. Ő már nem szerethet, mert reggel azzal a könnyes arccal, azzal a hideg és vizes pizsamával kel fel, ami mindig tudatja vele: Gyilkos! Nem szerethet, mert ha Attila szemébe fog nézni, egyszer visszaköszön neki a keserves sorsú fiú tekintete. Ha szeretnek, szeretni fogsz. Ha szeretni fogsz, kiszolgáltatott vagy. A fiút sokan szerették, és jó ember volt. Kiszolgáltatott. Megviselték naiv lelkét a gondok. Így jár mindenki, aki nem figyel. Egy rossz szó a buszon az unokatestvéred haláláról és a szomszéd néni zokogva rohan el. Vannak még csodák, vannak még gondok, van még szenvedés! De az igazság? Főleg azok a régi, kellemes igazságok és tanulságok? Hogy a jó nyer, a rossz veszít. Hogy nem csap villám kétszer egy helyre. Ezeket mindig elmossa a kellemetlen. Hogy a hosszú fáradságos út sem kifizetődő. Hogy a szerelem nem mindig kifizetődő... Hogy mindig csalnak, hazudnak, cinkkelt kockával játszanak. 1 ember, és egy lélek halála megérte ezt a hamis játékot?
Én ezeket a dolgokat nem értem!