HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 7

Online vendég: 30

Tagok összesen: 1812

Írás összesen: 44596

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2017-06-13 19:25:32

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2015-06-09

A majom farka, a misszionárius feneke XIV/5.

Felemelte a poharát, és a gyertya imbolygó fénye felé tartva átnézett rajta. Ethel kérdése beletrafált egyenesen a szíve közepébe. Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan, ennyire durva! Ennek a nőnek se szíve, se lelke, s egy mélyhűtött halnak a vére folyik az ereiben! Ha van valaki a Földön, aki tudja, hogy miért hagyta ott a missziót, akkor, az Ethel. Neki tudnia kell! Miért játssza akkor az eszét, miért tesz úgy, mintha a közös múlt nem létezne?
Kicsit megcsömörlött az egésztől. Elment a kedve a beszélgetéstől. Legszívesebben felpattant volna, mint egykor Delohiban tette, s otthagyja a lányt. Végül mégis ott maradt ülve a kanapén. Pablo más ember lett. Hét év hosszú idő. Hét éven keresztül fojtotta magába az érzéseit. Soha nem tudott végleg megszabadulni tőlük, nem volt a napnak olyan perce, amikor ne jutott volna az eszébe Ethel. Csak kikapcsolta, s leküldte mélyre ezt az érzést. Mint a tenger mélyén élő kagylóban az igazgyöngy, élt, rejtezett benne a szerelem. A pokol emésztő lángjával tisztult tőle belül, az égető düh, az indulat lassacskán elmaradt, átadta a helyét a csendes, töprengő belenyugvásnak. Egyszóval, mai kifejezéssel élve, bizony dinnye volt szegény Pablo.
Vajon Ethel sejtette milyen állóvizet kavart fel a kérdése? Nem lehet tudni.
Én egy komplett idióta vagyok, gondolta a fiú. Lám még így is szeretem, hogy megint fájdalmat okoz. Nem akarok most már semmit tőle, megelégszem azzal, hogy láthatom, hogy itt van mellettem.

-Hogy miért? -kérdezett vissza. - Hát, izé, hogy is mondjam. Hirtelen elegem lett mindenből, és mindenkiből. Én soha nem akartam élve eltemetkezni Delohiban!
-Értem - mondta Ethel. - Bocs. Folytasd, mondj el mindent!

Pablo szájához emelte a poharat, kiitta a borát. Belevágott, s eleinte akadozva, aztán egyre magabiztosabban minden apró részletet elmesélt Ethelnek, őserdei bolyongásának teljes történetét, egészen addig a pontig, hogy a nagy, keleti vízválasztó előterét elérve a lázas hasmenéstől annyira legyengült, hogy az egyik reggel már nem tudott kikelni a ponyva alól, s elveszítette az eszméletét. Itt elhallgatott, Ethelre nézett. A lány mozdulatlan tagokkal ült mellette, nem nézett vissza rá.
Töltött magának. -Te is kérsz?
-Nem, köszönöm - mondta Ethel. -S mi lett aztán? Hogy menekültél meg?
-Egy portugál kalandor, Michael "Saint" José, és a társa, Sepeth Arraturi véletlenül rám találtak. Cusita bogyót gyűjtöttek a vadonban, három csónakkal, emberekkel. Nem hagytak ott, pedig hát nem sok remény volt rá, hogy felépülök, szinte élőhalott voltam. Magukkal vittek, gondoskodtak rólam. Később én lettem Michael Saint José úr expedícióinak vezetője, afféle erdei kalauz, jó fizetést kaptam tőle, fiaként kezelt, s amikor néhány év múlva meghalt, egy csomó pénzt hagyott rám. A Rio Negron lejöttem ide, kitanultam a sofőr szakmát, és vettem egy autót, azt, amivel ide hoztalak. A Jóisten áldja meg haló porában, és, ha él még, Sepeth Arraturit is, pedig ő magunk között szólva elég nagy gazember volt!
Megemelte a poharát, ivott.
-Ennyi az én történetem. Most halljuk a tiedet.
-Ó, ehhez képest én alig tudok valamit mondani - jegyezte meg Ethel. - Velem messze nem történtek ilyen kalandos dolgok!
-Mikor jöttetek el Delohiból? Hallottam hírét, hogy leégett a misszió.
-Nem tudom pontosan, az esős évszak vége fele lehetett, a pontos dátumra már nem emlékszem. Az egyik hajnalban a kecsuák megtámadták a tábort. Égő nyilakkal lőtték az épületeket. Szörnyű volt a kavarodás. Lerohantunk a partra, beugrottunk a csónakokba. Alig tudtunk eliszkolni előlük, minden bokorból lőttek ránk. Szerencsésen elértük San Felipét, az ottani missziót. Onnan az apámmal ide jöttünk Manausba. Apa visszautazott Németországba, ő szegény reménykedett abban, hogy nem lesz háború. Drezdában élt, a város bombázásakor vesztette életét.
-Részvétem, nagyon sajnálom - mondta Pablo -jó ember volt, szerettem.
-Köszönöm, rendes vagy. Én később Rióba mentem, elvégeztem az egyetemet. Most nemrég, június 10-én kaptam meg a diplomámat, és aznap jött a levél Németországból, hogy meghalt az apám. Adj mégis egy kis bort!
Pablo teli töltötte a poharat, a lány ivott.
-Meghaltak - mondta fakó hangon. - Papa, Andreas, az egyik jó-barátom, aki közel állt hozzám, Julianna, Faé és még sokan. Igyunk az emlékükre.
-Ki volt ez az Andreas?
-Á, senki, nem érdekes. Csak egy haver, akivel együtt lógtunk.
Koccintottak, ittak.
-Juliannát nyílvessző találta el. Erikát védte, elé ugrott, különben a kislányt találták volna el. A saját testével védte.
Nem látszott rajta érzelem, színtelen hangon beszélt. Mintha olyan történetet adna elő, ami mással történt, amihez neki semmi köze.
-Faét szintén lelőtték. Nyakon találta egy nyílvessző. A puskájával tüzelt rájuk, végig harcban állt az ellenséges indiánokkal. Akkor már a folyón száguldottunk. Egyszer csak az egyik faágról indián harcos ugrott be a motorcsónakunkba, kés volt a kezében. Antonio atya birokra kelt vele, kizuhantak a csónakból, így halt meg, a szemem láttára.
Pablo odafordult Ethelhez, meglepett tekintettel nézett rá. Megrázta a fejét.
-Antonio atya él, nem halt meg, Delohiban van, Pedroval és Carlossal, újjá építették a telepet.
Ethel levegőért kapott.
-Mit mondasz?!
-Így van. Azt hittem tudod!
A lányt odaszegezte az információ a kanapéhoz. Nehezen vette a levegőt, a szíve hevesen vert. Antonio él! Ó, hát milyen ember vagyok én? Ő él, s én? Én meg miket műveltem eddig?
Nem szabad, hogy Pablo észre vegye rajtam, mondta magának. Istenem segíts!
-Honnan veszed? -Próbált közömbösen beszélni. -Saját szememmel láttam, amikor a folyóba esett...! Egymás torkát szorongatták azzal a vademberrel.
-Mégis megúszta valahogy. Aitytől tudom, ő mesélte. Egyszer még régebben itt járt, egy rokonát kereste.
-Aha. És ő mondta.
-Ő.
Hallgattak mindketten. A lemez lefutott, Pablo egy másikat tett fel. Ez tánczene volt, szving.
-Táncolunk? Van kedved?
-Nem, dehogy, hülye, fáradt vagyok. Kaébéről nem mondott semmit Aity? Mi lett vajon vele?
El akarta terelni a szót Antonioról, és a misszióról.
A fiú felnevetett. -Ó, nem. Róla nem kellett Aitynek beszélni. Ő akkoriban velem élt.
-Komolyan?
-A lehető legkomolyabban. Kaébe is ide keveredett Manausba. Egyszer véletlenül összefutottunk. Tudod, kicsi a világ. Együtt éltünk egy darabig.
-És aztán mi lett vele? -Pokolba Kaébével, kit érdekel Kaébe! - gondolta. Antonio él! Antonio él! Ethel ujjongott belül.
Pablo homloka elfelhősödött. Köszörülte a torkát, ivott egy kortyot.
-Egy szép nap, pontosabban egy szép reggel elment. Mire felkeltem, már nem volt itt. Összecsomagolta a cókmókját, és huss. Még búcsúlevelet sem írt, csak úgy egyszerűen itt hagyott. Te nagyon utáltad, ugye?
-Nem utáltam - mondta Ethel. -Ő mentette meg az életemet a vírus-járvány idején. Napokon keresztül ült az ágyam mellett, s egy kávéskanál széléről cseppenként csepegtette belém az éltető folyadékot.
Pablo felállt, az ablakhoz lépett. Elhúzta a függönyt, kikémlelt. Odakinn zuhogott az eső.
-Én se haragszom rá - mondta. -Ő ilyen volt. Többre akarta vinni. Le kellene lassan feküdni - folytatta - nagyon késő van, majd' leragadnak a szemeim. Megágyazok neked benn a hálószobában, húzok friss ágyneműt, én meg elalszom itt a heverőn.
-Ne - mondta Ethel -nem akarom.
Felállt ő is, nyújtóztatta a derekát. -Majd én alszom itt, te meg maradj benn a saját helyeden.
-Ahogy gondolod. Emlékszel, mennyit beszélgettünk annak idején minden marhaságról? És a párducos eset például, na, az, milyen volt? Meg, amikor kakálni tanítottuk a kicsiket hátul a latrinán...
-Biztos, hogy igaz, amit Aity mondott?
-Mármint a misszióról?
-Ja.
-Persze, hogy biztos. Egyébként máshonnan is tudom. Az újságokban is benne volt.
-Mondd, megtennél nekem egy szívességet?
-Bármit, Ethel.
-Reggel, ha felkelünk, szerezz nekem egy mororcsónakot, vezetővel. Szeretnék lemenni Delohiba, hogy meglátogassam őket. Volt ott néhány gyerekem, akik nagyon a szívemhez nőttek. Ma már nagyok lehetnek.
-Jó, megpróbálom. Ismerek néhány csónakost. De lehet, hogy csak San Felipéig vállalják.
-Az is jó lenne!
Indult, hogy ágyazzon.
-Pablo!
-Tessék.
-Pablo, figyelj. Tudom, hogy annak idején szeretted volna, hogy te és én, vagyis, hogy mi ketten.... Ha most is akarod még...ha úgy gondolod...
A fiú megtorpant, visszafordult, végigsimított a homlokán. Hosszú szünet után szólalt meg.
-Kedves tőled. Nagyon aranyos vagy. De, köszönöm, inkább nem. Ne haragudj, borzalmasan kimerült vagyok, az elmúlt éjjel alig aludtam valamit.
Nem mondta ki, csak gondolta: menj te a jó büdös francba, így nem kell, könyöradományra nincs szükségem!
Ethel odalépett hozzá, megcsókolta az arcát. -Jól van, minden rendben van. Oké. Aludj, akkor jól, szép álmokat.
-Köszönöm. Mindjárt hozom az ágyneműdet.
Mielőtt elaludt volna, megszámolta a sarkokat. A babona szerint annak, aki idegen helyen hajtja nyugovóra a fejét, s elalvás előtt megszámolja a szoba sarkait, egy titkos kívánsága teljesül. Ethel nem tudta, mit kívánjon, de azért megszámolta. Rettenetesen fáradt és álmos volt, percek alatt elaludt. Odakinn zuhogott az eső, a trópusok átka és áldása.

Epilógus

1945. július 28.-án vitte le a Santa Christi missziós állomás nagy piros motorosa Delohiba Ethelt. Ettől kezdve 66 éven keresztül dogozott a telepen, egészen 2011-ig. Tanította a gyerekeket, vezette a hivatalt. Fürge beszédű, élénk mozgású, élénk észjárású asszony volt még 2008-ban is, ezt követően azonban egészségi állapota gyors ütemben kezdett romlani, látása meggyengült, lábai felmondták a szolgálatot. Bottal járt, nehezen mozgott, és 90 éves korában már az erős, sokdioptriás szemüvegével, amit viselt, sem tudott olvasni. Nem látott, nem érzékelt mást csak fényt, és mozgást, - még a közvetlen közelben ülő arcát sem ismerte fel. 2011 májusában saját kérésére egy Porto Velho melletti szeretet-otthonban helyezték el, ma is ott él. Teste aszott, és csont-sovány, melle beesett, a bőre ráncos, petyhüdt, ótvaros, soha be nem gyógyuló sebek borítják karjait, lábszárát. Szürke haja ritkás csomókban tapad a fejére, a hajszálak között látni lehet májfoltokkal borított fejbőrét. Mindkét kezének ujjai karomszerűvé zsugorodtak az ideggörcstől, nem tudja megfogni velük az evőeszközt és a poharat. Etetik, itatják, pelenkázzák. Egész nap egy fotelben üldögél egyedül, félig vakon, félig süketen, felállni, menni nem képes. Van a szobájában rádió, és televízió, nem engedi bekapcsolni egyiket se, egyszerűen nem érdekli a külvilág. Ha valaki megkérdezi, mivel telnek a napjai, így válaszol: imádkozom, arra kérem Istent, szólítson végre magához!

Antonio 1963 ban halt meg gyógyíthatatlan betegségben. Őt Valho atya, Panchini atya, Mário-René atya s végül, 2003-tól Sephi Sorrongeti atya követte a misszió élén. Pablo kivándorolt Észak-Amerikába, további sorsa ismeretlen. Pedro, Carlos, Neyomi, Zejete csontjai régóta ott porladnak Delohi temetőjében, ahol Morzsi kutya, és Aity halva született gyereke nyugszik. Aqwuiricét felfalta egy jaguár, Erika nem érte meg a felnőtt kort, Kaébe eltűnt, nem jött róla több hír. Életüket, sorsukat látva e sorok írójában felvetődik a kérdés: ennyi lenne az emberi élet? Akkor igazán kár végigcsinálni!

Péter kései utódai, azóta is ott ugrabugrálnak, makognak a dzsungel fáin. A majom farka megtette a magáét. A misszionáriusnak, pedig igenis van feneke, mint minden más embernek!

Itt a vége, ennyi volt Ethel von Voght regényes élettörténete.

(P.I.B. emlékére)

A címet javítottam!

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2015-06-26 07:36:51

válasz Bödön (2015-06-26 07:13:31) üzenetére
Pardon: sarokban, vagy: sarokba'
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2015-06-26 07:13:31

válasz Krómer Ágnes (2015-06-25 11:33:49) üzenetére
Szia Ági! Köszönöm, h ezt írod, a részletek nagyon fontosak, ettől lesz hiteles, vagy hiteltelen egy írás. Próbáltam utána járni a dolgoknak, és úgy elképzelni egy-egy jelenetet, mintha én is ott lennék elbújva a sarokba:) p én
Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
2703
Időpont: 2015-06-25 11:33:49

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laci!

Nagyon kitértél a részletekre. Így volt igazán olvasmányos a hosszúsága ellenére is!

P: Ági
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2015-06-15 17:22:01

válasz Istefan (2015-06-14 07:09:32) üzenetére
Igazad van abban István, h minden embernek más az élete. Egy közös azonban van bennük:) No de addig? Addig folyvást küszködni kell:)) (Petőfi) A cél a halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga (Madách) Hát bizony ez van. Meg az, h: szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét: Ez is Madách. De nem akarok belebonyolódni. Minden esetre, ami Pablot illeti, bizony nagy marha volt szegény, HB nem lelkizett volna....Köszönöm, h velem voltál, és rendszeresen elmondtad az észrevételeidet! Üdvözlettel: én
Alkotó
Istefan
Regisztrált:
2011-01-30
Összes értékelés:
1593
Időpont: 2015-06-14 07:09:32

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Elolvasva az utolsó feltett részeket, valójában felvetődik az emberben a kérdés: "ennyi lenne az emberi élet?". No de szerencsére, nem ennyi, mert nem minden lány lesz katolikus papba szerelmes, és nem minden férfi annyira sértődékeny mint Pablo, és főleg reméljük, hogy nem lesz több világháború.
Üdv. István
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2015-06-12 07:35:49

Minden kedves olvasómnak: 2013 11 20.-án tettem fel az első, és 2015 06 09.-én az utolsó, befejező részt. 14 fejezet, fejezetenként átlagosan 8 epizód, kb. 1 millió 200 ezer karakter. 14-en szóltak hozzá: Csabayandy, Eferesz, Gyömbér, Istefán, Kankalin, Krómer Ági, Oroszlán, Poós Gergely, Rozán Eszter, Susanne, Sailor, Sankaszka. Egy kivételével pozitív értékeléseket kaptam. Az egyetlen negatív így hangzott: "csupa alvilági szófordulat, egyszerűen rettenetes...stb" Köszönöm a hozzászólásokat, és az érdeklődést mindenkinek! -én
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2015-06-12 07:24:06

válasz Susanne (2015-06-11 17:30:33) üzenetére
Szia Zsu! Köszönöm, h elolvastad, és az elejétől kezdve végig hozzászóltál! Hozzászólásaid mindig megerősítettek abban, hogy érdemes folytatni. Én is sajnálom, hogy vége lett, szívemhez nőttek ezek a szereplők, de főleg Ethel. Lehetett volna még folytatni, írni arról, hogy találkoztak újra Antonio és Ethel, és mi történt utána, hogy folyt tovább az élet a misszión. Azt gondoltam azonban, hogy ezt már az olvasók fantáziájára bízom. Az előzmények ismeretében képzelje el mindenki saját magának!:) Sok szeretettel köszönöm még egyszer fáradozásodat! -én
Szenior tag
Susanne
Regisztrált:
2012-04-16
Összes értékelés:
5380
Időpont: 2015-06-11 17:30:33

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laci !
Élmény volt végigkövetni Ethel történetét, én még szívesen olvastam volna tovább...de hát egyszer
mindennek vége:)
Köszönet az érdekes történetért:)
Szeretettel olvastalak : Zsu
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2015-06-11 15:53:44

válasz eferesz (2015-06-11 13:03:37) üzenetére
Kedves Eferesz, köszönöm, h végig olvastad, és az értékes hozzászólásokat. Nagyon örülök, h tetszett!!! Most búcsúzik a regény, és a szereplők: Ethel, Antonio, Pablo és a többiek. És búcsúzik a szerző, Bödön is! Nem végleg csak egy rövid időre, mert egyelőre lövésem sincs miről írjak, De talán majd jön új ötlet:) Üdvözlettel: én
Szerkesztő
Regisztrált:
2013-09-06
Összes értékelés:
2253
Időpont: 2015-06-11 13:03:37

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Bödön!
Annyi mindent szeretnék írni, de megelégszem ennyivel: várom a folytatást! :)
Még annyit, hogy az emberi élet annyi, amennyire tartjuk, ki-ki a saját belátása szerint.
Nagyon köszönöm. Hogy megosztottad velünk ezt a regényt, én örömmel olvastam.
Üdvözletem!
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2015-06-10 07:44:48

válasz Klára (2015-06-09 21:10:07) üzenetére
Szia Klári! Köszönöm, h végig figyelemmel kísérted, és hozzászólásaiddal segítettél. Örülök, hogy tetszett!!! Üdvözlettel: én
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2015-06-10 07:42:26

válasz mandolinos (2015-06-10 01:25:36) üzenetére
Én benéztem az biztos! Köszönöm, javítani fogom:)
Alkotó
Regisztrált:
2012-02-28
Összes értékelés:
1252
Időpont: 2015-06-10 01:25:36

"A majom faka"... Ilyen hosszú folytatásos mű sem érdemelt annyit, hogy a hibás címet javítsa valaki???
Alkotó
Klára
Regisztrált:
2012-08-19
Összes értékelés:
2115
Időpont: 2015-06-09 21:10:07

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Bödön!

A szívem mélyén gondoltam, hogy ez lesz a meglepetés :)) Jó volt végig figyelemmel kísérni a szereplőid életét, fordulatos, izgalmas kalandjait. Az öregség ellen pedig nincs orvosság... Emlékeinket a ráncok hordozzák :)

Üdv: Klári

Legutóbb történt

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Június 18. Apák napja című alkotáshoz

Poós Gergely alkotást töltött fel Rítusok címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Nem vagyok én ideges című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) A hegymászó hócica című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Hagyj... című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Hagyj... című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Csend című alkotáshoz

alberth alkotást töltött fel A hegymászó hócica címmel a várólistára

alberth bejegyzést írt a(z) Nem vagyok én ideges című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Pünkösd című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Bűnöm csak szótlan című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Amikor majd elmegyek című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Shakespeare búcsúja című alkotáshoz

Sarlai Mózes bejegyzést írt a(z) Shakespeare búcsúja című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)