Előttünk titkok kövezte út
És árnyak teste suhant át a parkon,
De nézd, halovány sugárkévéket
Tűz fáink kontyába az alkony:
Tűnő, opál és vörös ragyogást,
Mely nem evilági fények földi mása,
S porladt csontjaid hússal szőtte át
Sírkertünk esti lélekvándorlása.

Szövetté s testté. Idők illata
Lebbent hajadról, s mélység síri csendjét
Törte meg sóhajod, mint napfényt a lepkék,
Hangodat fülem beitta szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy eme áldott hant a te drága tested,
Melyben istennő szállt e földre le
S ott alant az ő lelke reszket?

Igézve álltam, hisz ez feltámadás,
Míg percek teltek, földrögök görögtek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláid lassan felvetődtek,
Én éreztem: szívedbe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Kiapadt erek útjain a vér,
S ím felragyog a fénye: csodás két szemednek!