HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 92

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49239

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Cikkek / egyéb
Szerző: Poós GergelyFeltöltés dátuma: 2015-07-17

Isten, a létezés előfeltétele (a világ közös képzetünk)

Mint leírtam korábban már, azt gondolom, a világ nem más, mint közös képzetünk.

A világot mi magunk húzzuk elő a lehetőségi létből, az Abszolútumból, hogy önmagunkat definiálni tudjuk. Önmagunk és az Abszolútum meghatározására tett kísérlet hamis, ha tudjuk, az Abszolútummal egyek vagyunk és az Abszolútum nem más, mint a létezés inverze, vagyis az origó, a nullpont, a semmi, aki vagy mai úgy jelentkezik csupán, mint a létezés előfeltétele. Ő maga bennünk és általunk realizálódik, hiszen a megismerésre éhes tudat szólít létezésre mindent, ami látható és tapasztalható.

Ám mivel megkülönböztettük magunkat az Abszolútumtól tudatunkban létre jött egy olyan architektúra, ami megkülönböztetések nagyszámú halmazából áll, s ez maga az a közeg, amiben mi önmagunkat objektivizálni próbáljuk, de ami mégsem sikerülhet teljesen, mert a Nullpontból indult és előugrott létezés a Nullponttal azért mégis csak egyenlő.

Ez egy libikóka. Létezünk is, meg nem is. A létezés előfeltételével, azaz a lehetőségi léttel vagyunk egyek, hiszen annak függvényei vagyunk, mégis létezünk, pedig e létezés a nemléttel egyúttal azonos is. A világ relációk, megkülönböztetések tudati realizálódása, mely az eredeti defektus folyományaként áll fenn, s táptalaj nem más, mint hogy önmagunkat a létezés (a megismerés) kezdetén megkülönböztettünk az Abszolútumtól.

E megkülönböztetés vált a létezés fundamentumává, táptalajává, e megkülönböztetés folyománya a relációk sokaságából tákolt világ, amiben elhelyezkedni, objektívizálódni és definiálódni (vagyis realizálódni) próbálunk.

A létezés azért engedtetett meg, hogy a megismerő tudat felismerje, nem a relációk világával egyenlő, s a relációk világa nem nyújthat semmiféle támpontot az Abszolútum és önmagunk meghatározására, sőt a meghatározás is örökké sikertelen marad, hiszen az Abszolútum meghatározása lehetetlen.

A relációk halmaza - a világ - s benne a megkülönböztetések tévútra visznek, s a reláció halmaz fogalomalhatása, az ellentétpárok struktúrája, hamis, torz közege, hamis és téves létezés-megoldást kényszerít a megismerőre.

A világ közös képzetünk, valamennyien képzeljük és szüljük és alakítjuk és akarjuk és gondoljuk, hogy abban elhelyezkedve realizálni, objektívizálni, definiálni próbáljuk magunkat.

Amit képzelek, gondolok, látok, vagyis amit képzeltem előállít, azt valamennyien közösen állítjuk elő, hiszen egymással egyek vagyunk, s így tudatunk is egy. Személyes életet élünk, de mivel az Abszolútummal és egymással is egyek vagyunk, tudatunk is - amivel képzeteinket, a világot, nap, mint nap előhúzzuk a lehetőségi létből - azonos és egy. Személyes tapasztalatunk közös tudatunkon keresztül szűrődik át, s a világ azért olyan amilyen, mert tudatunk és szűrőink is azonosak. Személyes és közös kreációnk a világ, a megkülönböztetések hatalmas számú halmaza, instrumentuma.

A világ, a relációk világa, közös tudatunkban létezik, a világ mindenestül belül van, objektív, külső világ valójában nem létezik, amit világnak látunk és tapasztalunk, közös tudatunk produktuma. Azért ilyen szilárd, nagy, kézzel fogható, hideg és sötét, meleg és világos, napos és árnyékos, színes és színtelen, azért parányi és gigantikus, szűk és tág, folyékony és szilárd, ritka és sűrű, szelíd és indulatokkal teli, vidám és szomorú, barátságos és barátságtalan (a sor hosszan folytatható), mert azt gondoljuk: e viszonyrendszer, e relációkból álló architektúra támpontot és közeget nyújthat személyes létezésünk meghatározására.

Mivel az Abszolútumtól és egymástól is megkülönböztetni próbáljuk magunk, azt gondoljuk személyes létezésünk és személyes önmeghatározási kívánalmunk (keresztény terminológiával élve, személyes üdvünk) előrébb való minden másnál.

Közös tudatunkkal ilyen világ képződésének létrejöttét képzeltük el, és képzeljük olyannak, amilyen. Ilyen értelemben a világ nem feltétlenül véges, sem időben, sem geometriailag sem.

Közös és személyes képzeletünk vég nélkül alakíthatja, alkothatja, foganhatja és képzelheti e struktúrát, így határait körvonalazni is lehetetlen.

Nem volt több csillag az égen, mint amennyit láttunk. Amikor a világosság és sötétség váltakozásából álló előbb és utóbbiságban elhelyezkedtünk, a sötétségbe fénypontokat képzeltünk. Szebb volt így, ezért lettek a fénypontok.

Aztán többet szerettünk volna, mint hogy ezek pusztán fénypontok legyenek, elképzeltük hát, hogy többek ennél.

S mivel a fénypontokat aprónak képzeltük, arra gondoltunk, nézzük meg őket közelebbről. S mivel szemünkről azt gondoltuk, nem láthat nagyobb távolságra, elgondoltunk egy eszközt, amivel ebbe az elképzelt eszközbe belenéztünk, többet képzeltünk a fénypontokról, mint korábban. Az képzeltük, hiszen az eszköz azért készült, hogy elgondolásunkat alátámassza, szóval azt képzeltük, hogy a fénypontok nem fénypontok, hanem csillagok és bolygók, vagyis kiterjedéssel, alakkal, színnel, fizikai és kémiai tulajdonságokkal rendelkező objektumok.

Azt is láttuk, vagyis azt is képzeltük, hogy ezekből milliárdnyi van, hogy ezek csoportosulnak, rendeződnek, születnek, formálódnak és elpusztulnak, s hogy e hatalmas csillagbirodalom alkotja univerzumunkat.

Képzeletünknek nincs határa. A világ minden fajával, a földekkel, a földek terményével, talajával, és az összes bogarával együtt, valamennyi bokorral, erdővel, tavacskájával, a világtengerekkel, a csillagok körül keringő valamennyi bolygó valamennyi tengerével együtt (ezek közül még rengeteget nem gondoltunk ki, nem képzeltünk el, nem álmodtunk meg) az éggel, a napmelegével, a felhőkkel, a felhőkből hulló esővel és hópihékkel, valamennyi porszemmel, s a fák valamennyi levelével, a tenger valamennyi árkával és valamennyi élőlényével (ezek közül még rengeteget nem gondoltunk ki, nem képzeltünk el, nem álmodtunk meg), a föld valamennyi házacskájával és építményével, az összes kitalált technikai eszközével, a tudomány valamennyi eredményével, vagyis mindazzal, amit látunk, vagyis ami általunk realizálódik: egyek vagyunk, hiszen a világ - ha az Abszolútum maga a lehetőségi lét, s "belőle" realizáljuk a valóságunk szervezett architektúrát - akkor belül, bennünk, közös tudatunkban, közös akaratunkkal válhat valóságossá.

A képzetünkben megszületett világ sziklaszilárd.

A struktúra, mely közös és személyes akaratunkból, vágyunkból, kíváncsiságunkból pattant ki a létezés előfeltételének nevezhető Abszolútumból, azért olyan valóságos és realisztikus, mert bármi, amit akár személyesen vagy közösen képzeletünk segítségével előállítunk (és amit a realizáció kedvéért elválasztunk magunktól) addig létezik, míg személyesen és egyúttal közösen (ezek itt már nem elválaszthatóak) akarjuk, látjuk, láttatjuk, és képzeljük. A képzelet szülte bármilyen valóság addig áll fenn, míg akad egy is, aki e képzelt valóságot tovább képzeli (vagyis amíg valóságosságát nem vitatja)

Nem volt atom, míg "valaki" azt nem képzelte és gondolta, hogy az anyagnak nevezett látvány nem bontható fel kisebb, szemmel nem látható egységekre. Nem volt müon, mezon és bozon, míg azt nem képzelték (képzeltük), hogy az atom alkotóelemei nem állnak még kisebb, már-már meghatározhatatlan részekből.

Minden, ami létrejön, általunk realizálódik a lehetőségi létből, azaz Istenből, mégpedig azért, hogy önmagunkat realizálni, objektívizálni, definiálni próbáljuk. E kísérlet azonban meddő, öncélú, s így hamis próbálkozás, hiszen mindannyiunk alapanyaga az Abszolútum, s bármiféle önálló, önmegvalósító, magán-üdvre (objektíviziációra és realizációra) tett kísérlet hamis.

Hamis, mert elkülönülésre késztet, önvilág kivívására és fenntartására sarkall. Hamis, mert az ön-definíció lehetetlen, hiszen mindenestül az Abszolútumból vagyunk, lehetőséget kapva az Abszolútum felismerésére és önmagunk teljes feladására.

Miért szükséges felismerni ezt? Miért szükséges felismerni a világot, amit az Abszolútum engedélyével és szerető jóváhagyásával képzelünk, szülünk és tartunk fenn önmagunk realizációja, objetívizálódása és definiálódása kedvéért?

E két kérdést részben külön kell választanunk, bár a válaszok egymásból fakadnak.

Az első kérdésre egyszerű a válasz. Azért, hogy felismerjük egymást. Felismerjük, hogy azért áll fenn közöttünk, egymás között, a világ és önmagunk között, a világ és Isten között, egymás és Isten között bármiféle reláció, mert az képzeljük, ezek a relációk valóságosak.

Önmagunk meghatározásáról azt gondoljuk, ez csak úgy sikerülhet, ha a relációk függvényeként értelmezzük önmagunkat, és másokat is.

S ha ez így lenne, nem is lenne semmi probléma, csakhogy nem így van.

A mai szemlélet azonban ez: mi valamennyien a világ függvényei, eredményei, egyedei, produktumai vagyunk, s e relációrendszer függvényiként értelmezhetjük önmagunkat, ezek függvényei vagyunk, nem többek.

De még egyszer hangsúlyozom: ez nem így van, s éppen ebből fakadnak a legnagyobb bajok.

Fel kell ismerni önmagunkat, magunkban másokat, másokban önmagunkat, s azt, hogy se közöttünk, se a világ és önmagunk között se a világ és Isten között, se egymás és Isten között, nincs semmiféle reláció, mert mindenestül az Abszolútumból vagyunk, s így egymás között azonosság van.

Fel kell ismernünk, hogy az egyéni és közös tudatunkban keletkező világ nem nyújt támpontot, fogódzót, viszonyítási pontot, fogalom-tárházat létezésünk definiálására.

Egyéni és közös tudatunkban létező világ azt a hamis képzetet kelti, hogy a realizációk nagyszámú struktúrájában realizálódni, objektívizálódni és definiálódni lehetséges, és csak itt és így lehetséges.

Fel kell ismernünk, hogy e tévedés szüli a bajokat, a defektusokat, az élet-éhséget, a magán üdv vágyát, melyek mind helytelen-létértelmezésünk miatt realizálódhattak.

Fel lehet ismerni az is, hogy ennek feladatára kell törekednünk.

Az öndefiníció lehetetlen, ha egyszer az Abszolútumban vagyunk, s mibennünk is az Abszolútum él. Azt hiszem, az Abszolútum definiálása meghaladja képességeinket, de nem is ez a cél; a cél, hogy önmagunkat tökéletesen feladva hagyjuk, hogy Isten éltessen minket.

Az ön-realizációra, az ön-objektívizációra, az ön-definiálódásra tett kísérlet hamis. Éppen ezért kell mindezeket feladnunk. El kell engedni mindent, ami bennünket erre sarkall. El kell ereszteni mindent...

Amint képesek vagyunk erre, képesek vagyunk lemondani az ön-realizációról, az ön-objetívizációról, az ön-azonosításról, vagyis az ön-definícióról - melyek a magán-üdv vágyából és kívánságából táplálkoznak - feltárul előttünk a "teremtés" igazi célja.

Isten megismerése (látása) ad lehetőséget, de a megismerés, felismeréssé változik át, azzá, hogy bár a létezésre lehetőséget kapunk, e létezés csak úgy válhat hitelessé és igazzá, ha abban nem önmagunkat akarjuk megismerni, objektívizálni, realizálni, definiálni, hanem bennünk azt, aki éltet engem, mindenkit és mindet, s aki mindenre lehetőséget adott.

A magán-üdv (vagyis az önmagunkban való élet, melyben az ön-realizáció és az ön-azonosulás illetve az ön-boldogítás kerül minden másnál előrébb) vágyát fel kell adni.

Értsük meg jól. Mert, bár az én személyes defektusom éppen ebből táplálkozik, nem csak magam miatt fontos ez. Természetszerűleg mások miatt azért fontos megérteni a fentieket, mert a magán-üdv vágya (az ön-azonosítás, az ön-realizáció vágya) szüli azokat a relációkat, mellyel annak a közegnek a fennállását tápláljuk és hagyjuk jóvá, ami a közöttünk lévő relációkat szüli, s melyben helytelen fogalom-alkotást foganatosítunk mindannyiunk s az Abszolútum definiálását illetően.

A baj ebből fakadóan tovább fokozódik, hiszen a relációk valóságosságát elfogadván, akarva nem akarva egymás között sem fedezünk fel mást, mint különbözőséget, sőt azt gondoljuk, éppen az segíti minket, az ön-definiálásban is.

Tudjuk már: ha az Abszolútum minden élet forrása, s nem csak forrása, hanem legbensőbb lényege, a létezés és minden létező alapanyaga, akkor mi mindannyian egyszerre egymások is vagyunk.

Személyes és közös tudatunk (mellyel a relációkat és a világot megteremtjük) egyetlen eredmény leképezésére hivatott, s ez a már említett Isten-látás, s annak felismerése, hogy bennünk, s mindannyiunkban Ő él valójában.

Gyanítható, ha átengedjük magunkat (s nem ön-realizációra, ön-azonosulásra, ön-boldogságra, magán-üdvre törekszünk), kikerülhetünk abból a hosszasan tartó ciklusból, mely a relációk világában való megjelenésre sarkall minket, s megszabadulunk attól, hogy önnön-definiálódásunk okán folytonosan ön-realizációra vágyakozunk.

Hogy Isten mit tartogat számunkra, mindannyiunk számára, ha mindannyian megszabadulunk önnön kötödéseinktől, azt csak ő tudja, bár az emberi tudat és kultúra mégiscsak megfogalmazott egyfajta pre-egzisztenciális jövőképet, amikor is egyek (keresztény terminológiával élve együtt) leszünk újra (egyek egymással és az Abszolútummal).

Ez addig nem következhet be, míg mindannyian személyesen és közösen el nem jutunk a fentiek felismerésérhez. Az "együtt leszünk újra" jövőképe pedig valószínűleg egész más létezés-struktúrát foganatosít majd, ami azonban bizonyosan relációktól mentes lesz majd.

Hogy ez milyen lesz? Ez Isten titka.

2015. július 17.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szerkesztő
eferesz
Regisztrált:
2013-09-06
Összes értékelés:
2753
Időpont: 2016-10-17 15:28:35

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Gergely!
Örömmel olvastalak.
Hogy mért? Ez is legyen Isten titka, a mi titkunk.
:)
Köszönöm szépen soraidat, mindnyájunk gondolatait.
Szeretettel: Szabolcs

Legutóbb történt

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je Z… című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megfogantam én a Cseppecske című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) A piás Mikulás és az ő stábja című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)