Erdőben sétáltam, néma fák alatt,
házak közt vágtattam, döntöttem falat,
völgybe szálltam madarak dalával,
beleléptem őseim beton lábnyomába.

Felhőkkel sírtam, megáradtak a folyók,
menekültek előlem az erdei lakók,
pedig, szelíden szóltam, simogattam,
mire körülnéztem, magam maradtam.

Hol kel fel a Nap? Hol a hajnal csókja?
Ahol fénybe fürödhetek, újra, meg újra,
s bánatfalevelek rozsdás kötényében,
sikerül végre nyugovóra térnem.

Tud-e álmodni a vihar, ha csenddé szelídül?
ha a nádasok között nekem hegedül,
ha folyóba zuhan, és hullámokká nő,
lenne-e nekem örök szerető?

Jövök én akkor is, ha nem akarjátok,
szellő leszek, vigyázok rátok,
szellő leszek, vidám és gondtalan,
leszek ha kell, nincstelen, hontalan.

Leszek én köztetek a legutolsó,
egy kimondott utolsó búcsúzó szó,
akkor újra viharrá növöm magam,
és új kövekből rakok magam köré falat.