HONLAPUNKTagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K. |
ALKOTÁSOKCikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj |
EGYÉBLinkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal |
Statisztika
Online vendég: 47 Tagok összesen: 1916 Írás összesen: 51293 |
|
Regisztráció![]() ![]() |
![]() Utolsó hozzászóló: ![]()
|
Szerző: Kántás BalázsFeltöltés dátuma: 2007-01-16
Edgar Allen Poe: A HollóEgy bús, hideg éji órán hosszan ültem Gondolkodván Fejemben nem győztem látni millió emlék hadát Könyvhegy felett ülve halkan szinte már Elbóbiskoltam Amikor valami koppant, s rájöttem, kint vendég vár... "Látogató" - suttogtam én - "s bebocsáttatásra vár... Csak az lehet, senki más..." Ó, emlékszem, december volt, hófelhőkkel takart égbolt, szomorú, mégis oly szép volt Minden apró hópehely elolvadt szobám Ablakán Vártam már a hajnal pírjét, éji bánatom gyógyírjét Mert az átkos éj eszembe juttatta Szép Lenórám... Őt, kit én úgy szerettem, a bájos, angyalarcú lányt Névtelen örökre már... Szél kapott a függönyökbe, mindegyik lilán Megrebbent Testem túlvilági rémség, zord félelem járta át Szívem oly sebesen dobbant, úgy éreztem, Majd szétrobban "Vendég e késői órán, ki kint ajtóm Előtt áll... Kései vendég csupán, ki bebocsátásomra Vár. Az lesz csak, és semmi más..." Összeszedve bátorságom kikiáltottam Az ajtón ,,Uram, hölgyem, bárki is vagy, lépj be, Ajtóm nyitva áll... A megtiszteltetés oly nagy, lépj be hát, Hisz odakint fagy Tovább magadat ne kéresd, rajta, bátran Lépj be hát! Csak a te hangod hallhattam..." - az ajtó Már nyitva állt Kint sötétség, semmi más... Ott álltam a sötét éjben, csodálkozva Megremegtem Lelkemet látomások, félelmek hada Járta át A csend megtöretlen maradt, semmibe szálltak a szavak Egy nevet ismételt ajkam, ,,Lenóra?" -kérdeztem halkan E nevet visszhangozta a kinti, sötét Némaság ,,Lenóra..." és semmi mást... Visszamente m a szobába, égetett a Bánat lángja Kintről újra zajt hallottam, a szobát nesz Járta át ,,Valami van az ablakban..." - mondtam magam elé halkan Bátorságom összeszedvén újra elhagytam szobám ,,Hadd fejtem meg hát e rejtélyt végre Valahára már!" Kint a szél, és semmi más... Szobám ablakát kinyitván belibbent egy Éjsötét árny: Holló röppent a szobámba s Athéné Szobrára szállt Mereven ült, megdermedve, két szemével Végigmérve Ő volt hát a rejtély nyitja, e furcsa, vén Gyászmadár Ő volt hát, ki előbb a halálfélelmet Hozta rám Ült és bámult rám csupán... Megváltoztak bent a dolgok, észrevettem, Hogy mosolygok Mélyen elgondolkodtatott e messziről Jött madár ,,Kit tisztelhetek hát önben, miért keres E késő éjen? Mi szél fújta erre önt, bemutatkozhatna Talán... Becses nevét, kedves uram, megtudhatnám Végre hát?" Felelt a holló: ,,Sohamár." Mélye n elcsodálkoztam a furcsa néven, Elállt szavam Elmémben millió talány, száz kérdés Válaszra várt Megfejteni próbáltam hát furcsa látogatóm Titkát... Nem rettentett, inkább csak Meglepett e látogatás... Szobromr a telepedett egy furcsa, gyászos szörnymadár Ilyen névvel: "Sohamár..." Egy szót tudott, azt suttogta, ismételte, Mondta, mondta A sejtelmes sohamár szó léte értelmévé Vált Egyetlen szó, egyetlen út, egy hangsor, és Semmi más... Halkan megszólaltam: ,,Engem biz nagyon sokan Elhagytak már Reggel te is elrepülsz, mint száz reményem tovaszállt..." Felelt a holló: ,,Sohamár!" Ő károgott önfeledten, én magamban elmélkedtem ,,Biztosan szomorú ember, kit emészt a bánattenger Akié e furcsa, gyászos, őrült Kísértetmadár Ezért ismétli e zord szót, mivel soha Meg nem áll Csőre emiatt folyton e reménytelen szóra jár: Soha, soha, sohamár..." Én még mindig nem rettegtem, magamban Kissé nevettem S leültem hát vele szembe egy fotelt odatolván Kényelembe helyezkedvén ő csak engem bámult hetykén Mozdulatlan és hangtalan percekig Néztük egymást Feszült csend lett úrrá rajtunk, mindkettőnk Csak egyre várt... Nem szólt, s mégis... Sohamár! Egyre azon gondolkodtam, mit jelent e Komor mondat Ő csak egyre nézett... szeme most már Dermesztővé vált A homályos lámpafényben csak énrám meredt Az éjben Úgy éreztem, átjár a belőle kitörő Sugár S újra Őrá emlékeztem, szívem bánat Járta át... Nem tér vissza... Sohamár! Ekkor hirtelen eszméltem, a valóba visszatértem Még mindig rám nézett e bizarr, fekete Gyászszeráf ,,Persze!" - szóltam - így kell legyen, hiszen másként lehetetlen... Hogy hírt hozz holt Lenórámról, az Úr Küldött énhozzám! Mondd, barátom, látom őt még? Van még remény, mondd el hát!" Felelt a Holló: ,,Sohamár!" "Jós vagy!" - mondtam - ,,égi hírnök, akár madár légy, vagy ördög! Tudom, mi másért volnál itt, tudom, híreket Hozál! Felelj végre, gyászos hírnök, bármit mondasz, Bárki küldött Tudom, hírt hozál, felelj hát, visszatér Szép Lenórám? Látom őt még majd e létben, szerelme még Újra vár?" Felelt a holló: ,,Sohamár!" ,,Persze, hogy is gondolhattam, hisz ő elment, hisz ő meghalt... Ám te mégis itt vagy, s tudom, valamilyen Hírt hozál! Felelj hát, egy másik létben vár-e Földöntúli éden Hol újra átölelhetem hőn szeretett Lenórám? Felelj hát, egy új életben látom Szívem angyalát? Felelt a Holló: ,,Sohamár!" ,,Lég y átkozott, sötét angyal!!!" - kiáltottam Őrült hanggal ,,Kelj útra végre az éjben, te átkozott Látomás! Tűnj el vissza, honnan jöttél, bűnhődj, miért Meggyötörtél! Hagyj itt engem a sötétben, hadd öljön Meg a magány! Tépd ki szívemből véres csőröd, és ne térj Vissza már! Felelt a holló: ,,Sohamár!" És Holló el nem repül, ott ül most is, ott ül, ott ül szobromról mereven bámul, rám néz, és csak egyre vár Démonként lelkem gyötörve, reményeim összetörve A homályos lámpafényben rám vetül a sötét árny Lelkem csak sötétségben él, kint is csak örök éj vár Nem száll tova... Sohamár! Eredeti angol szöveg: The Raven Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary, Over many a quaint and curious volume of forgotten lore, While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping, As of some one gently rapping, rapping at my chamber door. `'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door - Only this, and nothing more.' Ah, distinctly I remember it was in the bleak December, And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor. Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore - For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore - Nameless here for evermore. And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before; So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating `'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door - Some late visitor entreating entrance at my chamber door; - This it is, and nothing more,' Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer, `Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore; But the fact is I was napping, and so gently you came rapping, And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door, That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; - Darkness there, and nothing more. Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing, Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before But the silence was unbroken, and the darkness gave no token, And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!' This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!' Merely this and nothing more. Back into the chamber turning, all my soul within me burning, Soon again I heard a tapping somewhat louder than before. `Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice; Let me see then, what thereat is, and this mystery explore - Let my heart be still a moment and this mystery explore; - 'Tis the wind and nothing more!' Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter, In there stepped a stately raven of the saintly days of yore. Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he; But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door - Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door - Perched, and sat, and nothing more. Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore, `Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven. Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore - Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!' Quoth the raven, `Nevermore.' Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly, Though its answer little meaning - little relevancy bore; For we cannot help agreeing that no living human being Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door - Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door, With such name as `Nevermore.' But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only, That one word, as if his soul in that one word he did outpour. Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered - Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before - On the morrow will he leave me, as my hopes have flown before.' Then the bird said, `Nevermore.' Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken, `Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store, Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster Followed fast and followed faster till his songs one burden bore - Till the dirges of his hope that melancholy burden bore Of "Never-nevermore."' But the raven still beguiling all my sad soul into smiling, Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door; Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore - What this grim, ungainly, gaunt, and ominous bird of yore Meant in croaking `Nevermore.' This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core; This and more I sat divining, with my head at ease reclining On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er, But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er, She shall press, ah, nevermore! Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor. `Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore! Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!' Quoth the raven, `Nevermore.' `Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! - Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore, Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted - On this home by horror haunted - tell me truly, I implore - Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!' Quoth the raven, `Nevermore.' `Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! By that Heaven that bends above us - by that God we both adore - Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn, It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore - Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?' Quoth the raven, `Nevermore.' `Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting - `Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore! Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken! Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door! Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!' Quoth the raven, `Nevermore.' And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting On the pallid bust of Pallas just above my chamber door; And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming, And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor; And my soul from out that shadow that lies floating on the floor Shall be lifted - nevermore! Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5
|
Bödön bejegyzést írt a(z) Mesélőkönyöklő estjén című alkotáshoz Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Lábnyomok a levegőben, avagy, az első hó? című alkotáshoz Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Lábnyomok a levegőben, avagy, az első hó? című alkotáshoz Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Lábnyomok a levegőben, avagy, az első hó? című alkotáshoz Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Lábnyomok a levegőben, avagy, az első hó? című alkotáshoz Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Mackó Lackó fogadalma című alkotáshoz Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Mesélőkönyöklő estjén című alkotáshoz Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Mesélőkönyöklő estjén című alkotáshoz Madár bejegyzést írt a(z) Mackó Lackó fogadalma című alkotáshoz Madár bejegyzést írt a(z) Mesélőkönyöklő estjén című alkotáshoz Bödön bejegyzést írt a(z) Mesélőkönyöklő estjén című alkotáshoz Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Nyugtató... című alkotáshoz Kankalin bejegyzést írt a(z) Nyugtató... című alkotáshoz hundido bejegyzést írt a(z) Mackó Lackó fogadalma című alkotáshoz ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Brumi Maci és a róka című alkotáshoz A Napvilág.Net hírei:Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai![]() 2014. 10. 20. - Irodalom |
||||||
Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió) ![]() ![]() ![]() |