Zsigereinkben századok nyugszanak.
Áldott a föld, mely kalászt ringatott,
folyókat, szívet, kenyeret adott.
Fohászt mondok, hogy a dal, a kenyér
keserű ne legyen, kovásztalan,
könnyekkel dagasztott, sótalan.
Legyen könnyű asszonyi kéz,
mely keresztet rajzol sercegve,
síró jelet az illatos kenyérre.
Ha nincs már asszonyod, sem
asztalod, sem fekhelyed,
ha nincs, hát húzz a nadrágszíjon.
Ne legyen takaró újságpapírod,
elmozdíthatatlan szenvedés.
Béke legyen velünk, minden nap kenyér,
ha az alkonyból hozzánk költözik
a remény,
a harmatos pirkadat, az éber ész.