Összeraklak magamban, mint kirakós képet,
s felragyogsz, ámulatba ejtő Ikon,
ragyogó csillag, a látóhatár szélén,
mely úszik a messzi végtelenben.

Magamba elrejtelek csoda-titkom,
a nagyvilág zajától féltve óvlak,
nyomaidat itt hagyva létezel,
pedig eltűnsz néha oly szótlanul.

Nem akarok többé félni, reszketni,
hűlt szívvel várva csavargó reményt,
az éjjel üres ágyán egyedül fázni,
s érezni, hogyan fal fel az éhes bánat.

Kinyújtott karjaim semmibe lendülve,
elérni akarnak, felgyúlnak félelem lángjai,
gondolataim úgy hánykolódnak bennem,
mint fájdalmas gyász a sötét falakon.

Kitörni készülő könnyeim marják szemeim,
roppannak csontjaim szorított markomban,
mellkasomban hánykolódik nyugtalan szívem,
nincs kegyelem, világom harcol, háború ez.