Lajos király sátrában ül,
kit éjszaka álom kerül.
Utoljára ül a trónon,
tekintete az apródon...

Ő is ilyen volt nem régen
fiatalos jó kedvében.
Görnyedt vállain nagy teher,
hazánk sorsa már ott hever.

Ilyen ifjan még oly gyönge,
Jagellók házának gyöngye.
Harmatos, mint zsenge növény,
súlyos kard lóg széles övén.

Majd ha holnap, Mohács síkján,
Frízeus nevű paripán
kilovagol had élére,
az lesz életének vége!

Lajos király, látod, eljő
száz fekete, tornyos felhő.
Megárad a Csele-patak,
átgázolni nem bír lovad!

A tikkasztó hőség után
török támad rád délután.
Mély sötétség leple alatt
menekülnél, hogy mentsd magad.

Ámde mély az áradt meder
s holttested víz alatt hever.
Átölel a puha iszap,
társaid a néma halak.

A halálnak karjaiban
fehér orcád holdként villan.
Szemed bámul homályosan,
mint magyar sors, már az olyan...

Jövőnk sok ezer virága
mind halott már, mint királya.
Nemeseink színe-java
nem tér haza soha... soha!

Lám, augusztus huszonkilenc
mostoha nap, s mint egy lelenc,
oly árva lett ez az ország,
tükrözvén a jövőnk sorsát!

Ezen túl már Mohács-mező
egy szomorú, nagy temető.
S Magyarország sírhalma ott...
azóta tán feltámadott?