"Talán a hang, talán a szó,
talán a vers üt át, a félelem falán,"
ha hitvány ölelésbe ránt
a fázós magány.
Ha cserben hagyottan összerogysz
az igaz szavak súlya alatt,
mint a gyertya félhomályban, fogysz,
magadra maradsz.
Hiába minden szó, csak megriadsz,
mert félsz, hogy hazug a hang,
hazug a szó, s a sejtelem.
A lételem mi bánt, csupán csak sérelem,
reménytelen harc, próbatétel álomarc.
Mert vall a hang, a szó, a vers
a vedlett ház falán,
papír babák könnyein,
s papír bánatán.
Fogynak gyűrt füzetlapok,
messzire hallik a zizzenés,
akár a nádasok,
versenyeznek széllel,
kigyúlt tüzek hevével.
Kopottá csépelt rímeken
időz az elmés értelem,
"talán a hang, talán a szó,
talán a vers üt át a félelem falán,"
lüktető hexameterekké lesznek
egyszer, az időtlenség igazán.