Ha egy férfi keres valamit, amit nem ő tett el, az nincs ott. Meg ott sem. Meg sehol, ahol a nő mondja. Hiába ott lenne a helye. Akkor sincs.

Áttúr a férfi mindent. Mindhiába. Egyenként kipakol, majd vissza. A papírokat, ha azokról van szó, laponként átnyálazza. A gyógyszerek címkéit megnézi és csodálkozik, hogy lehet ilyen hülye neveket kitalálni. Az interneten utánanéz, mi a különbség a lábas és a fazék között, négykézláb előhúzza a serpenyőket és mögéjük kukucskál.

Még sincs sehol, amit keres.

Nem adja fel. Átmegy a másik helyiségbe, végigfésüli a kamrát, kinyitogatja a szekrényeket. Megkerül az eltűnt számszeríj, ennek azért örül, de visszatér a főcsapáshoz. Feláll a kislétrára és megnézi a szekrény tetején. Rájön, ott a vegyestálca a mikró tetején. De abban sincs.

Felhívja a szomszédot, nincs-e nála kölcsön. De nincs, nem is volt. A kerti asztal alatti ládákban sem. Még a cipős szekrény mögé esve se, igaz, a metszőolló és az ezer darabos műagyag kötegelő előkerül. Legalább lesz mivel lekötözni, ha reménytelenségében rohamot kap.

Végül kinyilatkozik. Nincs és nem található. Tovább keresni csak elpazarlása az életnek, a hiábavalóság jelképe. A Föld forog tovább, de ezzel együtt kell élni.

Ekkor jön a nő, épp hazaér. Sóhajt, odanyúl, szinte arra sem pillantva, és elsőre előhúzza a keresett holmit. Egy kis kaján csend.

De ez igazságtalan a férfival szemben. Az a valami előtte nem volt ott. Sem másutt. Sehol sem. Ez egész biztos! Akkor került oda, valami megmagyarázhatatlan módon. De hiába mutat rá a női parafenoménizmusnak eme cáfolhatatlan bizonyítékára, nem ér az fabatkát sem. Csak gúnyos horkantás a válasz és elsunnyoghat. Hasznavehetetlenségének teljes tudatában.