Elfut mindenki,
mindenki, aki lát,
megpróbálja elrejteni
kínzó undorát.

Jelet hordok arcomon,
senki sem segít,
egyszer jöjjön olyan,
ki szeretni megtanít.

Azt kémleli ki vagyok belül,
nem a külső dönti el
ki az akit megszeret,
ki az akit átölel.

Szememben meglátja
gyönyörű lelkem,
nem érdekli már,
halványuló testem.

Nem tagadom, nehéz,
de van, aki megpróbálja,
s a zord külső mögött,
a belső arcot látja.

Jelet hordok arcomon,
s ha elfelejteném,
a tükör megmutatja,
ha el is rejteném.

Nem változik semmi,
csak eltelnek a napok,
de tőled én kedvesem,
reményt mégis kapok.

Egy apró mosolyt,
mely közelebb hív,
szelíd rózsa lesz,
a tüskebokor szív.