Csendben ülünk a kutyámmal a novemberi tavaszban, csodálkozva bámuljuk a kertet. Megváltozott az időjárás, tél helyett tavasziasan meleg szellők fújnak, meglep a nap ereje. A levelek csak peregnek, folyton söprök, mint minden ősszel, de még bontják szirmaikat a rózsák, a temető virágai virítanak, a madarak vidáman csivitelnek, és nyílik a fa tövében az ibolya. Az öreg fügebokor vén korára lett bőtermő, még novemberben is találok érett gyümölcsöt, kutyám fejét félrefordítva várja a felét, ő is szereti, és a rigók is örülnek a kései ajándéknak. Novemberben az este már korán jön, beparancsolja az embert a házba. Tizenharmadika van, babonás nap, nem is szeretem. Szerencsére, fekete macskának még a színét sem láttam ma.
Késő már, a gép előtt ülök, rám tört az álmosság, de még utoljára, bekukkantok a kedvenc hírportálomra, döbbenten bámulok, élőben látom a párizsi terrortámadást, ekkor még csak huszonhat halottról beszéltek, én azt is rengetegnek tartottam. Az álmosságom úgy illant el, mintha sose lett volna, elhűlve néztem az amatőr videókat, percről percre nyomon követve ezt a borzalmat. November tizenharmadika, a huszonegyedik század tizenötödik évében egy vallásháború kezdete ez a nap, vagy inkább folytatása, melyben a világ megelégeli, nem hagyja válasz nélkül, a vallási és egyéb okokból megszaporodó, ártatlanokat ölő terrort. Az eddig ismert legkegyetlenebb, hitük parancsára, vakon cselekvők, iszlám dzsihád nevében öldöklők ellen indul holnaptól Európa, Oroszország, és Amerika.
A történelmünk nem más, mint a háborúk története. A huszadik század volt talán a legvéresebb, a világháborúival. Én, kamaszlányként, amikor már felfogtam a körülöttem zajló világból valamicskét, azt gondoltam, az olvasmányaim alapján, hogy a huszonegyedik század, már maga lesz a csoda, az emberiség történetének legszebb korszaka. Békében és gazdagságban lesz része minden földi embernek, tanulhat mindenki, utazhatunk, ahova csak szeretnénk. Persze ezt az idilli világot, az akkoriban divatos fantasztikus ifjúsági regények festették le, a szárnyaló fantáziánk számára. Fehér Klára: A földrengések szigete, rongyosra olvasott lapjai egy boldog jövőbe repítették a gyermeki álmokat. A tudomány, a csodálatosan fejlődő technika, mind az emberi élet jobbá tételét szolgálta a könyv szerint, és mi boldogan hittük. A regény ugyan 2057, a huszonegyedik század második felében játszódik, addigra már az unokáim is idősek lesznek, de a tapasztalataim azt súgják, hogy ez az idilli világ soha nem jön el az emberiség számára. Ha ma újra olvasnám, bizony sokat nevetnék a naivitásán, de akkor álmaim alapját adta a regény, és valahogy sokáig őriztem is. Épp úgy elvarázsolt Robert A. Heinlein amerikai író Őrjárat a világűrben című sci-fi regényével, szerinte a Marson egy fejlettebb ember él, ők a marslakók, a Vénuszon élő ember még az őskornál tart. Meggyőződésem, hogy meghódítjuk a világűrt a huszonegyedik században. Ebben az egyben ma is hiszek, ha az emberiség elcsendesül egy kicsit, és több ereje, több pénze lesz, és megfelelő technika is a rendelkezésére áll majd, el is jut a Marsra, ahol, úgy sejtem, egy árva élő baktérium sincs már. Valamikor lehetett ott valamilyen szintű élet, talán olyan is, mint a miénk, de valamilyen oknál fogva elillant a légköre, kiszáradt, és már az élet nyomaira sem utal semmi. Sokszor megfordult a fejemben, hogy a Marson majd a Föld jövőjét fogja meglátni az odaérkező ember.
Sok sci-fi filmet is láttunk annak idején, halványan emlékszem még, hogy Robinson Crusoe vidáman melegedett a Marson, a tábortüze mellett, és a szkafandert levette a fejéről, sőt a marsi Péntek is előkerült. Akkor el is hittük, hogy ott ez normális. A 2001 űrodüsszeia már komolyan megmutatta a jövendő űrutazást. Volt még egy film, ami nem igazán tetszett, a Fahrenheit 451, de ha ma az Iszlám állam rémtetteire, templom rombolásaira gondolok, hát megvalósulni látom a film történetét, csak sokkal borzalmasabb a mai valóság.
Visszatérve a mondanivalómhoz, végül is nem valósult meg az álmom, a gyönyörű, békésen szép jövő, amit a huszonegyedik századtól vártam gyerek fejjel, soha nem jön el. A technika robbanásszerű fejlődésen ment keresztül mostanra, és ez a fejlődés csak gyorsulni fog, de nem változik az ember, és világ továbbra is a régi bajaival küzd majd. Sőt hozzájönnek az újak, a túlszaporodás, a globalizált világ egyre nagyobb igényei megterhelik a Föld eltartó képességét. A háborúk hol itt, hol ott pusztítanak, a gyűlölet és a rasszizmus továbbra is jelen lesz. Mindezekhez társul a klímaváltozás, az el sivatagosodás, és az éghajlati katasztrófák.
John Brunner Zanzibár című sci-fi regényében többé kevésbé megjósolta a huszonegyedik század elejét, a történet a 2010-s évek körül játszódik. A technikai fejlődést magasabb szintre tette ugyan, de voltak meglepő előrejelzései. Írt a mesterséges intelligenciáról, a mélytengeri bányászatról is, ezek még nem váltak teljesen valóra, de a társadalmi és a politikai jóslatai bizony megközelítik a mai valóságot.
Milyen lesz a huszonegyedik század? Csak találgatni tudok, egy biztos, hogy számomra, már egy idegen világban élnek majdan az unokáim, felnőtt korukban. Az információs technológia hihetetlen fejlődésének köszönhetően, megváltozik a világ, sokkal kisebbnek fog tűnni, mint ma. Eljutunk a Marsra, sőt a holdon is megkezdik az ásványi anyagok bányászatát, leküzdik a holdpor okozta nehézségeket.
A béke azonban, továbbra is vágyálom marad az emberiség számára. A világ ma is kettészakadt, gazdag és szegény országok állnak szembe egymással, ez az állapot mélyülni fog. Súlyos konfliktusok, háborúk fognak pusztítani, az éghajlati változások, a vízhiány, a termőföldek pusztulás miatt is. A történelmünk továbbra is a háborúk története marad.