Nagyapám imádott utazni. Később, mikor a motorját már kinőtte, s egész Komlón nem akadt amúgy sem biztosító, mely szerződést kötött volna vele, áttért az autóra. Máig emlékszem arra a fakormányos, elöl egybeüléses nagy Fordra, melyet úgy imádtam, s minden rimánkodásom ellenére eladott. Mondván oly sokat fogyaszt, hogy emiatt meg kellett emelni az ország kőolaj-importját.

A hetvenes években egy fehér Skodája volt, mögé kötve egy utánfutó. Az a speciális fajta, melyet kis ügyességgel praktikus, kétszemélyes sátorrá lehetett kinyitni. Mert az öreg igazi kempingező lévén, meglett korában sem ment szállodába. Nem zsugoriságból, hanem ott nem érezte az adott ország hangulatát.

Egy alkalommal Monacóba vetette a sorsa, igaz csak azért, mert menet közben fordítva fogta a térképet. Azon belül is Monte Carlóba, Monaco fővárosába, bár ez a két fogalom arrafelé nagyjából ugyanaz. Nem sokkal a krupiéháború után volt ez, amikor kétszáz krupié hadrendben, tologatópálcájukat súlyba vetve állította meg a francia intervenciós csapatokat a világ nagy nevetése közepette.

Nagyapámra visszatérve, azt a pillanatot kapjuk el, amikor a fehér Skodával begördül Monte Carlo főterére. Középen a tenger felé lejtő gyönyörű park, alatta parkolóház. Balra a Cafe de Paris, jobbra a Hotel de Paris, szemben pedig a híres kaszinó. Már alkonyul, a park rejtett fényei ellenpontozzák a tenger csillanását, a lenyugvó nap aranyra festi a falakat. Az épületek elé sorra gördülnek be a Rollsok, Bentley-k, egyéb luxus batárok, közöttük feszít a fehér Skoda és az utánfutó. Két elegáns rendőr kissé unott mozdulatokkal felügyel a forgalomra. Még nem tudják, de az estéjük nemsokára némileg mozgalmasabbá válik.

Nagyapám leparkol. Szép akkurátusan, számára fontos a pontosság és rendszeretet. Az átlátható dolgok szépsége. Bezárja a kocsit és legott bevonul a kaszinóba, hiszen azt kihagyni bűn bármely turistának, kinek útja dél-Franciaországon át vezet. Itt jegyzem meg, hogy a monacoi oceonográfiai múzeumot is kár kihagyni.

Visszatérve főhősünkre, jó két óra múlva láthatjuk viszont, ahogy szemöldök-ráncolva lépdel vissza autójához. Hogy fog innen kijutni? Nyoma sincs más a komótosan, ámbár folyamatosan haladó méltóságteljes forgalomnak. Hatalmas torlódás, ingerülten dudáló sofőrök, szaladgáló inasok, s Monte Carlo mind a huszonkét közlekedési rendőre, szolgálatba soron kívül berendelve igyekszik valahogyan átjáratóvá tenni a hercegség szívét. Ennyit a jól szervezett nyugati közlekedési kultúráról, gondolhatja nagyapám.

Egész addig, amíg oda nem ér az autójához, melyet a kaszinó előtt hagyott, megpillantva a szélvédőn, az ablaktörlő kissé kopottas gumija alá szorítva egy cetlit, rajta hat nyelven a felirat:
Ön szabálytalanul parkolt, ezzel súlyosan megsértette Monaco közlekedési rendjét. Kérjük, ezt a jövőben kerülje. Jó szórakozást kívánunk: III Rainier herceg.

Nagyapám leveszi a cédulát és akkurátusan összehajtva beteszi a kistáskájába, emléknek. Kinek szállodai törülköző a szuvenír, másnak a monacoi herceg levele. Beszáll, elhajt, az összes rendőr és mindenki más pedig fellélegezve veheti tudomásul, hogy a közlekedés folytonossága pár percen belül helyre áll.

Tegyük a kezünket a szívükre, s valljuk be, melyikünkkel nem fordult még elő soha, hogy a húsz méterre lévő parkolóház igénybevétele helyett egy formás, kínálkozó helyen hagyta autóját, a többcélú utánfutóval. Még ha ezzel véletlenül egy kis időre, vacak pár órácskára meg is bénított egy turisztikai központot és egy teljes városállamot?