A hetvenes években minden nyáron a bulgáriai aranypartra mentünk nyaralni a szüleinkkel. Egyik évben, mikor én tizenhárom, a testvérem pedig hat éves volt, nagyapánk is elkísért. Ő a fehér Skodájával jött, természetesen, mögé kötve a többfunkciós utánfutó. A Burgas melletti kempingben vertünk tanyát, mint rendesen, kitapasztalt helyen. Felállítottuk a sátrakat, nekünk két hálófülkés, nagy, négyszemélyes volt, nagyapámnak pedig az irigyelt, utánfutóból kinyitható kétszemélyes.

Ilyenkor minden matracot nekem kellett felfújnom, a végére részegséghez hasonló állapotba kerültem a hiperventillációtól. A pumpa ugyanis mindig eltűnt. Viszont azt kikísérleteztem, ha hangyákat dobálok a matracba, azokkal nem végez a túlnyomás, sem pedig a tüdőmből kiáramló, oxigénben már kevésbé gazdag levegő.

Az első reggelek egyikén, még hűvösben, köszönhetően a váratlanul arra bóklászó hideg légtömegeknek, mindnyájan felkerekedtünk és mind bezsúfolódván az egyik kocsiba, bementünk a nagyvárosba, beszerezni ezt-azt, kicsit csatangolni, apám mániájának eleget téve meglátogatni a dollárboltot, igen akkor még az is volt, öcsémnek fürdőnadrágot nézni a helyett, amit ismeretlen okból útközben kidobott az ablakon, néhány más holmival együtt.

Ha már ott voltunk, meg is ebédeltünk, bár abban az időben Bulgáriában a húsételek elsöprő többsége valamilyen darálthús-kombinációból állt, igaz, végtelen változatosságban. Majd mindezzel végezve, visszaindultunk a kempingbe, aminek igazán ideje volt, hiszen az időjárás ismét forróra fordult, s várt a tenger a nagy hullámokkal.

A kemping meglepően kihalt képe fogadott. Sehol senki, csak egy elszabadult szamár eszeget egy papucsot. Lassan gurultunk a zóna felé, ahol a sátraink állnak. Kibukkanva a szolgáltatóház mögötti kanyarból, megoldódott a rejtély, hová lett a kemping népessége. Nem, nem hurcolták el őket gonosz idegenek, nem is alakultak élőhalottá vagy követtek el kollektív öngyilkosságot a tengerben. Egyszerűen körülvettek egy szűk területet és hangosan kiabált mindenki. Mind a több ezer ember, mert annak tűnt.

Különös durranások is hallatszottak. Nagyapám kicsit bosszús lett, mert a sátraink és az autója pont a tömeggel körbezárt területen belül voltak. Mikor megpróbáltunk behatolni, akkor az is kiderült, hogy épp a mi sátraink alkották a középpontot. Ekkor már kicsit aggódtunk, mert a tömegből sokakról, főleg a legelöl állókról piros folyadék csorgott. Az üvöltözés egyre hangosabb lett, s legnagyobb meglepetésünkre pénzek is gazdát cseréltek, miközben a durrogás folytatódott.

Nagyapám megpróbált bejutni a kör belsejébe, mondván, ott a sátra, kocsija, de nem engedték. Túl sok pénz forgott kockán, a végjátékhoz közeledett a helyzet, egyre nagyobbak voltak a tétek. Ekkor már rájött, milyen játék zajlik, de megakadályozni már nem tudta.

Még otthonról indulás előtt nagyapám rengeteg paradicsomot pakolt be, egy részét ládában, más részét vékony üvegekben, szorosan lezárva. Az utánfutóban hűtőtáskaként is működő nagy rekeszben a jégakkuk következtében, melyeket menet közben is képes volt valahogy frissíteni (minden megállásnál kért jeget), gyakorlatilag szinte fagyottak maradtak. A hűvös reggelen az egészet kitette a kocsijára, szépen elosztva, hogy kora délelőttre, mire visszaérünk, felengedjen, s valami nagy paradicsomos étket főzzön belőle, amit én a magam részéről nagyon utálok. De sokszor csináltunk ilyet a szomszéd sátrakkal, felváltva ment a sütés-főzés.

Igen ám, de ember tervez, a többit tudjuk. Nem értünk vissza időben, a nap felkúszott az égre, pokolbéli forróság lett. A napon álló, árnyékból hirtelen kikerülő kocsira kitett paradicsomok és paradicsomos üvegek elkezdtek szétdurranni a tűzforró fémen történő hirtelen felmelegedéstől. A kemping lakói pedig előzékenyen azonnal odaszaladtak és nekiláttak fogadásokat kötni, melyik lesz a következő, melyik az utolsó, de történt fogadás tetőre, motorházra is, mint a rulettben sor, oszlop, páros, páratlan. Hiába csorgott mindenhonnan paradicsomlé, a kocsiról, a sátrainkról, az üvöltöző nézőkről, a szomszéd sátrakról, amíg az utolsó darab is áldozatul nem esett, nem lehetett megszakítani a játékot. Nagyapámra nemes egyszerűséggel hárman ráültek. Apám beszállt a fogadásba és nyert húsz dollárt. Mi a testvéremmel a szétrobban maradványokkal a tömeget hajigáltuk, és ide-oda rohangáltunk.

Nagyapám a végén kapott kétszáz dollárt a legtöbbet nyerő résztvevőktől és pár gyerek lemosta az autót. A sátrak még sokáig paradicsomszagúan illatoztak, de összességében pompás móka volt.

Öcsémmel már fiatal felnőttként megpróbáltuk rekonstruálni az eseményeket, de bármily forró autóra tettünk fagyott és fél-fagyott paradicsomokat, nem sikerült azokat így szétdurrantani. Nagyapám magával vitte paradicsomai titkát.