Korán kelek, már hajnali nyolc órakor. A szemeszter, s egyben a tanév legnehezebb vizsgája vár rám ma délelőtt a főiskolán. Iparvállalatok gazdálkodása. Már az elnevezés kimondása is elpusztítja egynéhány agysejtjét annak, ki ezzel kacérkodik.

A tanár rettegett alakja a karnak, nála kettest eléri olyan kihívás, mely után az élet megpróbáltatásai vidám majálisok. Hármasra pedig állítólag tíz éve nem volt példa. A megmérettetés ráadásul ezúttal szóban történik. Face to face az inkvizíció padján.

A tananyag két vaskos, egyenként hétszáz oldalas könyvben kapott helyet. Emellé jönnek a jegyzetek. Ezek nincsenek, mert ebből a tárgyból én egyetlen előadáson sem voltam benn. Cserébe a közeli cukrászdában fellendült a somlói galuska eladási mutatója. Ez idő tájt kapok rá az édesség ízére, mit eddig elkerültem korai éveimben.

Fekszem az ágyban, a korán kelés kifejezés az ébredést takarja, nem feltétlen az ágyból kikászálódást. Mellettem a földön hever a két említett lidércnyomás, könyvnek álcázva. Kék borítóik hívogatóan integetnek. Alapvetően szeretem a könyveket, de ezek köznapi álarca mögül elővicsorog a démonikus rettenet.

Erőt gyűjtök, felragadom az egyiket. Találomra. Kinyitom. Kinyitnám. Nincs felvágva, ekkor derül csak ki. Hibás a nyomat vagy vágás, akármi is, nem vagyok én nyomdász. A lapokat el kell választani egymástól, mint a hőskorban. Van papírvágóm. Messze lakik, az asztalon, nem érem el fekve. Marad az ujjam, a cakkos lapszélek fogazata legalább utal a beltartalom embert emésztő mivoltára.

Két oldal. Elolvasom az elsőt, majd lelkiismeretességi rohamomban a másodikat is. Becsukom a pokol kapuját, visszateszem a párjára és kikecmergek az ágyból. Széttanultam az agyam ma reggel, ennél több ebből nem fér bele. Jöhet a készülődés többi része, például reggelizés.
Könnyed léptekkel érkezem meg a főiskola előcsarnokába, ahonnan a vizsgáztatóteremnek nevezett vallatószoba nyílik. Az évfolyam zöme már ott tipródik, utolsó pillanatokig biflázva. A szerencsések már túl vannak mindenen, csendes lemondással emésztik kudarcukat. De két boldogan ragyogó arc is akad a sokaságban, nekik görbül a jegy.

Mivel minden másból kitűnő vagyok, így enyhe kárörömmel figyelnek a többiek. Jó lesz látni, ahogy megszégyenülten kitántorgok. Ez van az arcukra írva. Kérdezem tőlük, készültetek? Röhögés. Nem őszinte.

Előreengednek, látni akarják kálváriámat, legalábbis büszkeségem romjait magam előtt rugdalni, ahogy nemsokára kitántorgok az ajtón, amin oly könnyed léptekkel sietek be. Nem ismerik az állapotot, az esélytelenek derűs nyugalmát.

- Üljön le fiam - int bátorítóan a tanár - csak nyugodtan. Nem lesz semmi baj.
Nem a teringettét, de ezt most hagyjuk. Gondolataimra vigyázok, nem ülnek ki arcomra.
- Hm. A neve ismerős - nézegeti tanácstalanul az indexet, persze hogy ismerős, kicsit hírhedt vagyok ott - de az arca nem, hogy lehet ez? - s néz rám várakozón.
- Ez már az első vizsgakérdés, tanár úr?
Vannak helyzetek, amiken már nem lehet rontani.
- Ohohó, dehogy! Csak miért nem emlékszem magára? Nem járt be előadásokra?
- Dehogyisnem Tanár Úr - elismerem, nem volt bátorságom azt mondani, hogy de igen, csak a magáéra nem - de mindig hátul ültem. Meghúzódva.

- Khm. Nem így ismerik magát, mint meghúzódót. Na mindegy, hagyjuk, vágjunk bele a vizsgába, gondolom már nagyon várja!
De még mennyire várom! Mint egy foghúzást. Forró billoggal megjelölést. Ha választani lehetne egy vakbélműtét és a kérdései között, az előbbi pályahosszal győzne.

Kicsit lapozgat, majd felteszi az első kérdést. Nem is tudom, ő lepődik meg jobban vagy én, mert folyékonyan és pontosan válaszolok. Ezernégyszáz oldalból sikerül kiválasztania az egyiket, melyet épp reggel olvastam. A gondos készülődés és tanulás során.

- KhmKhm. - szavajárása lehet talán, nem tudom, hiszen eddig nem sokat találkoztam vele - nagyon jó. De lássuk, végig tudja-e vinni!
Szemöldökét felhúzza és felteszi a következő kérdést. Ami a másik lapon szerepelt. A jobb oldalin. Ismét gyönyörűen megfelelek. A rövid távú memóriám is működik, nem csak az anyagcserém, elvégre még csak huszonéves vagyok.
- Eddig négyötöd! - jelenti ki megdöbbenten. Ő maga sem emlékszik talán, mikor volt ilyen utoljára. - Egyetlen apróság hiányzik az ötöshöz, rajta fiam, rajta!
- Tanár úr, én megelégszem a négyessel, tisztes jegy ez olyan szigorú ítésztől, mint Ön! - nyalok egy hatalmasat, próbálván elkerülni a lebukást. Hiszen az az apróság tőlem fényévnyi távolságra van, a következő oldalon, mit már nem téptem fel reggel.
- Ne csinálja ezt fiam! Huszonhat éve nem sikerült ez senkinek nálam, utoljára a Göbics tudott ötösre levizsgázni, később igazgató lett, most négy unokája van és aranyere, Khm., ez nem tartozik ide...

Kicsit aggasztó ez. Név szerint emlékszik, a történelem előtti időkben ki volt az egyetlen, aki megfelelt számára. Ráadásul végigkövette az életútját. Hogy lehet ebből kimászni?

- Tanár úr, sajnos valami rosszat reggeliztem, ha nem akarja, hogy megszégyenüljek és az ölébe tálaljam, akkor kérem engedjen el!
- Jó jó - közben remeg - de ugye azt akarta mondani, hogy... - majd előadja a válasz.
Gyanús. Emlékszem, valaki mesélte a folyosón, hogy átrázta az öreg.
- Khm. - ha ismerős neki a retorika, talán tudat alatt azonosul vele - nem egészen... - majd csak kitalálok valami apró eltérést, de így nyitva hagyom a lehetőséget.
- Igen, igen, milyen jól teszi, mert - közben felugrik és leveri a papírjait - direkt csőbe akartam húzni, de maga tényleg tud!! Ötös!

Leül, beírja, boldogságtól sugárzó arccal átadja. Kisétálok. Még nem tértem teljesen magamhoz. Kinn faggatnak, látván, még magamtól járok.
- Mi lenne? Ötös - vonok vállat, mint aki egyáltalán nem is várt és érdemelt más.

Kétségüknek adnak hangot, én szégyellem magam miatta, milyen kishitűek a társaim. Megmutatom. Tippek jönnek. Megfenyegettem vagy lefizettem? Netán a lányának udvarolok? Hipnotizáltam? Belehamisítottam? Egyik sem, srácok, egyszerűen a tudás, tudjátok, a tudás, az kapta meg a neki járó elismerést. Anyámba küldenek és felkészülnek saját kanosszájukra. Picivel több reménnyel, hiszen nekem is sikerült ugye.

Kifelé menet magam előtt látom a jelentet, ahogy Tanár Úr, pályája vége felé, az utolsó vizsgázók gyötrése során együtt emleget engem Göbiccsel, fátyolos szemmel emlékezve. Remélem nekem nem lesz aranyerem. Vagy legalább nem fog tudni róla.