Kisbárkányban éltem át a front IDEJÉT - 1944. december 10.

MEGINT KÖLTÖZÜNK. Újra itt, a szülőfalumban ütöttünk tanyát, ott rendezkedtünk be, ugyancsak ideiglenesen. A körjegzőék hét szekérrel Nyugatra mentek, ezért "öröségül" ránk hagyták Ilonkát, aki náluk szolgált, s nem tudott hazautazni az Alföldre, mert az a rész már orosz meg¬szál¬lás alatt volt. Néhány bútort Nagybárkányból ideszállítottunk, hogy el ne lopják az üres lakásból.
Itt éltük át a frontot, annak minden borzalmait, ami elől menekültünk ezer kilométeren át, de hiába, utolért bennünket. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis településen olyan sokáig (fél hónapig) áll majd a front? Mint később megtudtuk, Marosvásárhelyen minden csendben zajlott le. Persze, ismét Romániához csatolták Erdély visszakapott részét.

Tavasszal megérkezett édesapám csontig lesoványodva, fáradtan, legyöngülve. Itt alaposan leragadtunk, mert addig, amíg a helyzet nem normalizálódott, ki sem tudtunk mozdulni a lakásból. Az épület iskolai része találatot kapott, ahol meghúzódtunk, az ablaküvegek mind kitörtek, sokat szenvedtünk a hidegtől, a konyhát tudtuk csak fűteni.
Amint lehetett, elfoglaltuk magunkat. Pista bátyám (mivel képesítése volt rá, s hogy a kis településen élő gyerekek ne veszítsenek el egy évet) az innen elmenekült tanítónő helyett tanította és levizsgáztatta, persze, jegyzői engedéllyel. Én meg segítettem neki, amiben tudtam, s mivel anyukám meg¬betegedett, a háztartást is vezettem, még a kenyérsütést is meg kellett tanulni.
Nehezen szoktuk meg újra anyukámmal a falusi környezetet a kényelmes városi komfort után. Örökre nem akarok lemondani a sok apró kényelemről, amit a város nyújthat: vízvezeték a lakásban, villany, gáz, aszfaltjárda, helyben minden, ami szükséges, nem mint más helységekben, ahol hosszas, fárasztó gyaloglással elérni azt, ami városban nem jelent különösebb nehézséget.

Szeretem a virágos rétet, a zöld erdőket, madárdalt, csendet, a szép láthatárt, a távoli nagy hegyvonulatokat. A sok-sok aranyos állatot: a pelyhes csibéket, gömbölyű és játékos cicákat, báránykákat, meg sok mást, ami a városban nincs. Viszont a nagy sár sok gondot okozott számunkra, főleg a hiányos felszerelésünk miatt. Kora-ősszel indultunk el otthonunkat elhagyva félcipőben, tavaszikabátban, nem gondoltuk, hogy a meleg holmink sohasem fog megérkezni.
Ha időm engedi, leülök a szabadban, a kertben, nézem a tájat, egy kis állatot, egy fűszálat vagy virágot, a madárkákat, órákon át tudnám nézni és gyönyörködni a természet páratlan szépségében.
Ilyenkor érzem: mennyi csoda van körülöttünk, csak észre kell vennünk. Elmerengek azon, hogyan keletkezett mindez? Igen, kell lenni valakinek, aki ezt a csodás világot létrehozta, megteremtette, aki onnan föntről vigyázó szemmel néz le ránk, csak most kissé elhanyagol bennünket. Hogy miért? Ez az, amit nem tudhatunk.
És milyen bölcsen rendezte be a világot. Most éppen egy olyan könyvet olvasok, ami e témába vág. Feliczián Vilmosnak a "Csodálatos természet" c. művébe mélyedtem el. Mennyi minden van, ami szép, ami jó, amivel hasznosan lehet az időt elfoglalni. És még van olyan ember, aki unatkozik? Annak nincs érzéke a széphez, a jóhoz, vagy egyszerűen csak nagyon ostoba lehet.

Salgótarjánban, a Luby-házban - 1945.

CSALÁDI TANÁCS döntött, hogy amint lehet, Pityuval költözzünk be Salgótarjánba, ahol én állást vállalhatok, s Pityu fejezze be a tanítóképző végzése idején elkezdett aranyműves mesterséget. Sok utánjárás, érdeklődés után végre kiutaltak egy lakást.
Ismét új helyre költöztünk.
Olyan az életünk, mint a kötöző madaraké. Egy év óta vándorolunk. Szeptember 30-án foglaltuk el a szobát. De milyen ez az otthon? Egy régi, lepusztult lakás hatalmas szobája a miénk, konyha- és fürdőszoba használattal, egy öreg, kiszolgált inassal, a Luby-család örökösével társbérletben, aki a szobánkon keresztül jár át a fürdőszobába.
Látom az előjelekből, hogy sok baj lesz vele. Irtó nagy a rendetlenség, kosz mindenütt. Nem értem, hogy lehetett ennyi szemetet, lim-lomot összegyűjteni, megtűrni... Előttem - rejtély. Mindegy, más megoldás nincs, ezt kell lakályossá tenni, amennyire lehet. Nem volt könnyű feladat, mert már első éjszak fölfedeztük, hogy más "lakók" - "társbérlők" is laknak itt (tele van a lakás poloskával!).
Erre nem számítottam. Eddig csak hallomásból ismertem ezeket a "kedves" bogárkákat, most közvetlenül volt szerencsém hozzájuk. Csupa por, és piszok van mindenütt. Nemcsak lepusztult a lakás állaga, de nagyon poros ez a városrész is, forgalmas út vezet a ház mellett, ahová az ablakaink nyílnak.
Nem merek egyedül maradni itt, kicsit félek Pali bácsitól. Ha rendbe teszem a lakást, állás után kell néznem.
Szerencsére a ház mellett van a Püspökék lakása, akikkel családunk a régebbi időkből baráti viszonyban van, tőlük kaptam tippeket munka lehetőségre. Nemsokára el tudtam helyezkedni, egyelőre csak amolyan fél állásban. Pityu pedig gyakorolja a mesterségét egyik ékszerésznél.
A FORINT születéséig sokat koplaltunk, mert a pénz, amit kerestem, szinte semmit sem ér, bár a bankókon sokmilliós számok szerepelnek. Csak akkor laktunk jól, mikor szüleim valakivel ennivalót küldtek, vagy anyukám meglátogatott.

Bede-pusztára, szüleimhez - látogatóba jártam

BÁR NEM ÉLTEM OTT huzamosabb ideig, mégis, szüleim lakhelyét - bárhová is vetette őket sorsuk, otthonomnak tekintettem. Ezért emlékezem meg erről a helyről.
Egyelőre Bede-pusztán laktak, egy igen kicsi telepü¬lésen, amely Kisbárányon túl, a hegyen fekszik (pedig az is olyan messze van, mint a világvége), mivel apukám, hazatérve a háborúból, egyelőre ott kapott megbízást iskola szervezésére.
Anyuka szívesen jött mindig hozzánk, jól érezte magát városi környezetben. Azt hiszem, nagyon utálhatja Bedét, amin nem csodálkozom. Egy ócska parasztházban laknak, ott folyik a szobájukban a néhány gyerek tanítása is. Csak jóval később kezdődött el az iskola építése, akkor már a környező tanyákról is odajártak a gyerekek.
Sajnálom, mert nem tudom, valóban jó-e ez apukának, vagy csak nem mutatja az ellenkezőjét. Legalább a lakásuk lenne jobb, emberibb. Sose gondolta volna szegény anyám, hogy egyszer földes parasztházban kell laknia. Szüleim sorsa nincs rendben. Ez a lakás... a tanyai élet ilyen körülmények között... legszükségesebbek előteremtése is nehéz munkával jár. A beszerzés még ennél is nehezebb.
Ezen a világvégén is túl elterülő helyen, 1948 februárjáig éltek, s apám a tanítás mellett fizikai munkával előteremtette a megélhetésükhöz nélkülözhetetlen élelmiszert, amíg sikerült Szirákon egy sokkal jobb álláshoz jutnia.

NEKEM lakást kellett változtatnom Nemsokára a Salgótarjánban, a Jónásh-telepen, albérleti lakásba költöztem 1946. novemberében, mivel a bátyám hamarosan Pestre készülődik. A mester, aki tanította, kivándorol az országból; bátyámat beajánlotta egy barátjához, Budapesten, ott helyezkedik el, ott leteheti a mestervizsgát.
Az Acélgyárban dolgoztam már akkor, ahol kaptam volna egy szobát olcsó áron, de én inkább egy családhoz mentem, nem akartam egyedül a két mérnök mellett lakni. Kilvádi néninél kaptam albérleti szobát (étkezéssel) egy kertes házban, túl az Acélgyár mögötti telepen. Új lakásom messze esik a várostól, ahol eddig laktunk Pityuval. Este féltem járkálni a hosszú úton, sötét utcákon.
Egyébként igazán jó helyem volt ott, a szobám kényelmes, otthon éreztem magam. Nagy kert terült el a ház mögött, finom gyümölcsöket ehettem a fákról. Azon a nyáron nem is mentem sehová, ott nyaraltam a kertben. A lánya, Szerénke nem lakott már ott, férjnél volt, de gyakran járt haza, úgy vettem észre, hogy nem sikerült a házassága. Jó dolgom volt Kilvádi néninél, mert főzött nekem is, rendesen ellátott, a jegyekre járó cukrot, kenyeret és egyebet a sajátjával együtt elhozta, sajátjukat azzal kiegészítette. Jó gazdasszony lévén, gyakran sütött finom süteményeket, étkezésem nem jelentett gondot. Később nekem még lekvárt is főzött, a sajátjával együtt.

** **