Warwick kastélyból az Avon folyó partján mentünk tovább Stratfordba, Shakespeare szülővárosába.
Stratford főutcáján - egyben sétáló utcáján - áll Shakespeare állítólagos szülőháza. Azért mondom, hogy állítólagos, mivel én nem hiszem el azt, hogy egy kesztyűkészítő fia, aki a kis mezővároska iskolájában tanult, nem túl sokáig, képes lett volna 16 komédiát, 10 tragédiát, 10 királydrámát, és szonetteket írni.
Ne feledjük el, hogy lúdtollal írtak akkoriban, és némely színdarabja olyan hosszú, hogy színpadra állításához a rendezőknek - ízlésük szerint - ki kell hagyni egy részét, mert a színészek nem bírnák erővel, a közönség meg nem bírná fenékkel a teljes színdarab előadását.
Közben egy családot kellett eltartania, színészként játszania, szerepeit megtanulni, próbákon részt venni.
Ha soha mást nem csinál, mint minden idejében ír, amikor nem színészként dolgozik, akkor sem lett volna képes ennek a hatalmas életműnek a megalkotására.
Ha délelőtt próbált, délután játszott a színpadon, akkor valószínűleg este, éjjel gyertyafénynél írta meg ezt a tömérdek alkotást. Ez számomra hihetetlen, és elképzelhetetlen.
De nem csak az alkotással töltött idő itt a fogas kérdés, hanem a műveltség is, amely nem lehetett akkora, hogy ilyen magas fokon művelhette volna a költészetet és a drámaírást.
Az emberiség szellemi kincsének tartott alkotásaihoz szükséges történelmi ismeretek, a filozófiai gondolatok, az emberi élet és a különböző érzelmek árnyalt ábrázolása egy sokkal-sokkal műveltebb, és olvasottabb írót, költőt feltételez.
A harmadik dolog, amiért nem hiszem, hogy Shakespeare volt a neki tulajdonított művek szerzője, az a pénz.
A korabeli színészek, vagy drámaírók nem arról voltak híresek, hogy vagyonokat tudtak gyűjteni. Egy penny volt a belépő a Globe színházba, ahol Shakespeare résztulajdonos volt. Ezer néző talán összejött, ha jó volt az időjárás, és érdekesnek ígérkezett a darab. Ezer penny az 10 font. Egy hónapban az 300 font bevétel. Shakespeare 10%-ban volt a Globe tulajdonosa, tételezzük fel, hogy megkapta ennek a bevételnek a 10%-át, vagyis 30 fontot egy hónapban.
Persze ennyit nem kaphatott, mert a színháznak fizetnie kellett a színészeit, takarítani kellett a nem túl rendes nézők után, borús napokon valamivel világítani kellett a színházban, díszleteket, jelmezeket kellett venni a színdarabokhoz. Feljegyezték, hogy az öltözködés, a divathajhászás a kor nagy szenvedélyei közé tartozott: a színpad királynői és hercegei sem jelenhettek meg kopott, divatjamúlt ruhákban. Egy-egy köpenyért, palástért 15-20 fontot is megadtak.
Pontosan nem tudjuk, hogy mennyi pénz is ütötte színészként, és szerzőként Shakespeare markát, de azt tudjuk, hogy laknia kellett valahol, ennie kellett, öltöznie kellett, a családját el kellett tartania, és akkor még nem számoltunk a lúdtollak, tinták, pergamenek, és gyertyák költségeivel, amik az íráshoz kellettek volna.
Ilyen körülmények között nem tudom elképzelni, hogy meggazdagodjon, elegendő vagyont gyűjtsön össze ahhoz, hogy házat vásároljon London Blackfriars nevű negyedében, azonkívül megvegye Stratford akkori második legnagyobb házát is, a "New Place" néven ismert épületet.
Shakespeare 1611 körül visszavonult Stratfordba, ahol módos polgárként éldegélt, házat vett a lányainak is, sírhelyet az egész családnak a templomban. Számomra mindez olyan jövedelemforrást jelent, amiről nincsen tudomásunk, de szépen összevág azzal az elmélettel, hogy ő csak a nevét adta a neki tulajdonított művekhez, és ezért a valódi szerző jól megfizette őt.
Nos, akárki írta a Shakespeare-nek tulajdonított műveket, Stratford hemzseg a turistáktól.
Szokásos egy helyben toporgás a jegyvásárlás ideje alatt, aztán bementünk a kis XVI. századi favázas házacskába. Ha finoman akarunk fogalmazni, akkor meglehetősen szerény a kesztyűkészítő háza, ahol Shakespeare született, és gyermekként élt.
De mivel éppen egy főúri kastélyból jöttünk, inkább a nyomorúságos szó jut elsőre az eszünkbe. Az előszoba, konyha, háló, és gyerekszoba parányi kis lyukak, siralmas berendezéssel. A kesztyűkészítő "műhely", ami a család eltartását biztosította, egy ablakpárkány. Kortörténeti érdekesség a házikó, de könyv egy darab sincs benne.
A szépen gondozott kertbe kész felüdülés volt kimenni a nyomorúságos házikóból. A padok között színész tanulók Shakespeare művekből szavaltak nagy átéléssel, korhű jelmezekben.
A sétáló utcában, a kis szabadidő alatt, ettünk egy igazán jó fagyit, aztán elzarándokoltunk a templomba, megnézni Shakespeare sírját. A turizmus profizmusára jellemző, hogy egy kis öreg bácsika megkérdezte melyik országból jöttünk, és már osztotta is ki nekünk a templomról szóló magyar nyelvű ismertetőt.
Még szerencse, hogy Shakespeare megátkozta jó előre, aki megbolygatja a sírját, így békében nyugszik, mert - gondolom - ellenkező esetben, már kiásták, és agyon vizsgálgatták volna a csontjai maradványait, nem mintha azok érdekesebbeket tudnának mesélni, mint a neki tulajdonított művek.
Stratfordban még picit eláztunk, de miután felszálltunk a buszra, akkor jött az eső java.
Ezzel sokszor így voltunk, szerencsére szárazon nézhettük meg egy-egy nevezetességet, aztán a végére kaptunk egy jó kis esőt.
A buszunk Oxford, az egyetemi város, felé vette az irányt, ahol szerencsére nem esett. Az oxfordi egyetem a legrégebbi alapítású egyetem az angol nyelvterületen. II. Henrik 1167-ben megtiltotta az angol diákoknak, hogy külföldre járjanak egyetemre, és miután már 1096-ban biztosan folyt már itt oktatás, Oxford gyors fejlődésnek indult.
A hatalmas, díszes, tornyos egyetemi épületek között sétáltunk, és fényképeztünk. Mivel nyár volt, és egyetemi szünidő, minden kihalt volt, csak a turisták csoportjai vonultak elszántan egyik épülettől a másikig. Az egyetemi várost egy olyan kovácsoltvas forgóajtón közelítettük meg, amin csak egyesével lehetett átjutni a csoportnak, így aztán vártunk eleget, hogy mindenki csatlakozzon az idegenvezetőhöz. Az embernek ezen a helyen olyan érzése van, mintha díszletek között sétálna, egyszerűen fel sem tudja fogni, hogy ezek az épületek milyen régiek. Áll a Balliol College két emeletes, hosszú, tornyocskákkal bőségesen megpakolt épülete előtt, és hallgatja, hogy 1263-ban épült. Azóta itt áll épségben, sértetlenül, és azóta is annak használják, aminek épült. A mi országunkban az ugyanakkor épült bármiből már legfeljebb csak néhány falmaradvány van meg a legjobb esetben. A történelem viharai eltüntették az építményeket, azok az épületek, amiket akkoriban emeltek, romként maradtak meg /ha nem hordták el a köveiket más építkezésekhez/, vagy az épületeket okvetlenül átalakították a későbbi korokban.
Az egyetemi város épületei kastélyokra, vagy templomokra hasonlítanak. Sétáltam a szellemvárosban, és sajnáltam, hogy egyetlen épületbe sem tehetem be a lábam, így nem igazán éreztem élőnek a helyet.
A séta végére itt is eleredt az eső, esőben buszoztunk vissza Londonba.
Este a vacsoránál boldogan konstatáltuk, hogy a szakács tényleg visszajött a szabadságáról, mert újra az ehető kategóriába került a vacsora. Paradicsomlevest kaptunk, amiért én nem rajongok különösebben, de most úgy ettem, mint a mennyei mannát. Aztán rántott csirkét kaptunk sült hagyma karikákkal, és desszertnek valami krémpudingot. Kicsi volt, fehér és remegős, de egész jó ízű. Mindig szörnyen sokáig kellett várakozni a vacsorára, ez alatt az idő alatt egy sör mellett alaposan megismertük az asztaltársainkat. Két tanárnő volt az asztaltársunk, akik kollegák voltak, és a férjeik. Volt időnk bőségesen megbeszélni az aznap látottakat. Az egyikük már diákokkal járt Londonba, és be is jutott a nevezetesebb épületekbe, az ő történeteit hallgatva még jobban bántuk, hogy nekünk ebből nem sok jutott. Én személy szerint igazán meglettem volna Stratford és Oxford nélkül, inkább Londonban szerettem volna több időt eltölteni. Így utólag úgy gondolom, hogy azon a két napon, amit Londonban töltöttünk, reggel búcsút kellett volna vennünk a csoporttól, és önállóan kellett volna megnézni a várost, egy jó kis úti tervvel, valószínűleg többet láttunk volna belőle, ha nem végtelen várakozásokkal töltöttünk volna az időt, a jegyvételnél, meg a mosdónál, meg az elcsatangolt úti társaknál. Érdekes módon ugyanez az utazási iroda a párizsi útnál pont ellenkezőleg teljesített. Akkor úgy éreztük, hogy valóban nagyon sokat láttunk Párizsból, többet, mintha nekünk kellett volna megszervezni a városlátogatást. Hát most nem. Mivel hasonlóan jó színvonalra számítottunk, én nagyon csalódott voltam. Igaz, hogy Párizst nem hagytuk el este hatkor. Tízig, tizenegyig tartott a program, érdekes azok a sofőrök meg tudták oldani a vezetést ilyen hosszú időre is. No meg a belvárosában vacsoráztunk Párizsnak, nem cipeltek ki bennünket /az este fél tízkor feltálalt vacsoráért/ este hatkor a külvárosba. Azt hiszem, Londonba még jó lenne visszamenni, és rendesen megnézni.


Folyt. köv.