Itt ülök, egy belvárosi utca padján, két tömött szatyorral, és dohogok magamban. Miért kell nekem mindenbe beleütni az orrom?
Persze, mert megkértek rá, azért.
Igazán mérlegelhettem volna, van-e hozzá időm, energiám...
Van, hogyne lenne... no, valljuk be őszintén, nem tudok nemet mondani.

Időnként besegítek egy helyi alapítvány munkájába. Olykor összejövünk néhányan, kartonra apró állatkákat rajzolunk, azután kivágjuk, dobozokba rakjuk és azzal mennek a lányok, fiúk délutánonként beteg gyerekekhez a kórházba. Ott aztán előkerülnek az ollók, ragasztók, színes ceruzák, mozgó szemek, és születnek sorra az aranyos kis állatfigurák, meg csipeszállatkák, s végül amikor a mozgó szemek is a helyükre kerülnek, akkor már boldogan játszanak a nebulók, a maguk készítette pingvinekkel, békákkal, egyéb állatkákkal, s egy időre elfeledkeznek még a betegségükről is. Boldogan mosolyogva szorongatják legújabb kedvencüket, s kitart másnap délutánig, amikor jön egy újabb csapat bábokkal, zenével vagy mesével szórakoztatni őket. Igazán lelkes ifjúság és roppantul örülök, hogy ilyen fiataljaink (is) vannak.

Még a kezdet kezdetén történt, hogy megkérdezték, esetleg tudnék-e varrónőket leakasztani a fogasról, akik varrnának nekik egyen-köpenyeket. Véletlenül éppen volt két kedves varrónő ismerősöm, akik vállalkoztak is a feladatra. Magam terveztem meg a köténykéket, a kikötésük annyi volt csupán, hogy jó nagy zsebek legyenek rajta, mert arra szükségük lesz.
Nos, akkor meg is vásároltam az anyagot a hozzávaló cérnával, gombokkal együtt, vittem a varrodába, aztán futottam értük.
Most újfent szóltak, hogy van némi pénzecskéjük, szükségük lenne kötényekre, vállalom-e? Természetesen vállaltam. Hát ki más, ha nem én? Hiszen én tapostam ki az utat. Ők azt sem tudnák merre induljanak...
Aztán teljesen feltúrtam a lakást, amíg a varrónők névjegykártyája után kutattam, mondanom sem kell, eredménytelenül. Talán két éve varrattam utoljára, persze, hogy lába kélt. Szerettem volna megkérdezni őket, hogy tudják-e vállalni, hogyan állnak jelenleg a munkával. Hát ez nem jött össze. No, majd arrafelé megyek, és beugrom, gondoltam. Aztán megspóroltam ezt az utat, hiszen a busz éppen ott állt meg a bolt előtt. Bevásároltam., s a két degeszre tömött szatyorral indultam a belvárosi kis utca irányába. Amikor befordultam a sarkon, mindjárt gyanús volt a dolog... Ahogy közelebb értem, már láttam, hogy nincs nyitva, ugyanis nincs minek nyitva lennie. Az üzlet ajtaja be van falazva, illetve, ablak van a helyén. Nincs ott semmi, mintha sosem lett volna...

Most itt ülök a téren, két kövér szatyorral, tanácstalanul. Bosszankodom, hiszen tudhattam volna... Mással sem találkozni lépten-nyomon, mint egykor jól menő, mára már lehúzott rolójú üzletekkel. Semmi nincs már a helyén, semmit sem lehet megtalálni. A régi megszokott üzletek gazdát cseréltek, majd újra lakat került rájuk. Nincs ebben a városban már a világon semmi. Pedig mekkora vállalkozó kedv volt az emberekben, napról napra újabb üzletek, irodák nyíltak, ami az utóbbi öt évben mind sorra lakat alá került. Az a mozgalmas nagy élet úgy tűnt el a városból, mintha sosem lett volna. Mintha szellemváros lenne. Úgy érzem magam, mint egy időutazó, aki vissza pottyant a középkorba. Hová lettek a varrónőim? Hová lettek az emberek? Mindenütt csak lelakatolt, kiadó üzlethelyiségek, irodák láthatók, amik már csupán nyűgnek vannak a tulajdonos nyakán, mert csak kiadása van a nem létező bevételből, mert azóta az ingatlanok adókötelesek, csak éppen semmi hasznukat nem venni.
Még eleresztek egy mély sóhajtást, majd elindulok két degeszre tömött szatyrommal a buszállomás felé. Fogalmam sincs, merre induljak... mindenfelé járatlan út...