Klára eltompult érzékekkel ült a széken. Látta, hogyan kínlódik az ágyban fekvő, de a szívét nem érintette meg. Elhatárolta magát. Védekezett. Nem az ő ügye.
Nézte, és bosszankodott, hogy épp nála történik. Minek jött ide? Az ő baja! Megvolt eddig nélküle! Eszébe se jutott, hogy talán éppen a szomjazó bosszúvágya hívta ide a tengerentúlról.
Aztán mégis felállt, odament, kicserélte frissre a vizes ruhákat.
Nem ápolónő és gyógyszere sincs! Kit hívjon ide ilyenkor? Nem a városban vannak. Mit kezdjen vele?
A láz feljebb szökött. A férfi alig volt magánál, nyöszörgött, vacogott a foga. Később elmúlt a hidegrázás, de akkor csapkodni kezdett, dobálta magát és összefüggéstelenül motyogott. Arca vöröslött a belső hőtől.
Klára gépiesen tette a dolgát. Kötelességtudatból, lélektelenül. A beteg állapota rosszabbodott, már ötpercenként kellett cserélni a borogatásokat. Tett újakat a bokáira is. Küzdött a láz ellen.
Küzdött ellensége életéért.
Nem is gondolt rá.
Valamikor éjféltájt néhány pillanatra úgy tűnt, megnyerték a csatát. Ők ketten. János elcsendesedett. Arca pirossága halványodott, egyenletesebben szedte a levegőt. Elaludt.
Klára kilépett a ház elé, és mélyeket lélegzett a jeges levegőből. Elfáradt, szeretett volna ő is aludni. Elállt a hóesés. az égen felszikráztak a csillagok, kísértetiesen világított a hold. Keményen fagyott. Az ablakokat vastagon jégvirágok borították.
Mikor bement, a férfi halkan vizet kért. De néhány korty és rövid szünet után ismét félrebeszélt. Korai volt megkönnyebbülni. Az eddigi kínlódások csak előjátékai voltak az újabbaknak.
A borogatások egy szempillantás alatt átforrósodtak, cserélgette őket megállás nélkül. A fülledt levegőben Klára homlokán izzadtság gyöngyözött a nagy igyekezettől. Ösztönösen letörölte a ruhája ujjával, de nem is tudott róla.
Görcsös rángatózások követték egymást, s mikor pillanatra szüneteltek, s már hihette, talán ez volt az utolsó, és megnyugszik végre, jött az újabb, a még félelmetesebb. Egyre hevesebben szenvedett a szerencsétlen. Zihált, levegőért kapkodott.
Lázálmában az ő nevét emlegette. Néhány szó, mi kivehető volt az összefüggéstelen szóhalmazból, mint bűn, és bocsánat, neki szóltak. Hozzá könyörgött a poklok poklából.
Néhány óra múlva már nem bírta tovább hallgatni. Kívánta neki a rosszat, de ez már embertelennek tűnt. Már ő is szenvedett tőle. Már neki is fájt.
Elfáradt elméje elhitette vele, hogy ő volt az, aki a szenvedést a férfira hozta. Az ő esztelen kívánsága miatt lett mindez! Ez rettenetes! Nem tudta, mit kért, mikor a büntetését kívánta.
Kiment a konyhába, mert nem tudta tovább nézni a lázban égő emberi roncsot. Megtehetné, hogy nem törődik tovább vele, hogy a sorsára bízza, gondolta. De már nem tudott így cselekedni. A kettőjük élete ezen a ponton összekapcsolódott. Felelős lett érte. A Magasban Lakó rábízta ennek az embernek az életét, és egy ember azt nem veheti el. Ő mégsem az isten!
Szégyellte magát a régi gondolataiért. Bántotta a tehetetlensége. Nem tudta, mit tehetne még érte. Nem akarta, hogy egy ember halála száradjon a lelkén.
Sétálgatott a kicsiny helyen, mint ketrecbe zárt rab, és lassan meggyőződésévé vált, hogy a hibát ő követte el, neki is kell jóvá tennie. Engesztelhetetlen gyűlöletével megidézte az ártó démonokat, azok hozták a romlást a férfi testére.
Fuldoklott a magára rakott jégpáncél alatt. Kétségbeesetten kereste önmagában a nagyon-nagyon mélyre száműzött jobbik énjét. Hinni kezdte, hogy csak a jóság tudja megmenteni ott bent a nagybeteg embert.
Nem találta meg magában. Elveszett a jó belőle az évek alatt.
A legsötétebb pillanatában a könyöke véletlenül hozzáért a tűzhely peremén száradó agyagszörnyhöz. Az leesett, széléről levált egy darab, de hihetetlen mód egyben maradt. Klára felvette a kőről, és akkor rájött, mit kell tennie.
Teljes erővel földhöz vágta. A bizonyosság erejével nyilallt belé a felismerés, hogy ezek a szobrok minden baj okozói. Végig se gondolta, mikor életre hívta a szörnysereget, hogy vudu babákat gyárt.
Fogta egymás után őket, és iszonyatos dühvel egyenként a kemény kőhöz csapkodta a démoni figurákat. Ízzé-porrá zúzta őket.
Minden szétaprított darabbal a benne élő sötétség újabb szelete foszlott szét, és tért vissza belé az elveszített bizakodás. Fahasábot fogott, azzal csépelte tovább a rögöket. Kihozta a szobából is mindahányat - oda se pillantva az ágyra - és semmisítette meg a szobrocskákat egymás után.
Mikor elfogyott a szusz a tüdejéből, lerogyott a romhalmaz mellé. Pihegett. Megkönnyebbült. Majd, mint aki jól végezte a dolgát, seprűt fogott, komótosan összeseperte a törmeléket, és egy üres vödörbe lapátolta.
Csak ekkor jutott eszébe a vendége.

- Anyjuk, mit csinálsz itt a szőnyegen? Gyere az ágyba, ne itt feküdj!
Az asszony kábán felnézett az urára. Mosolygott. Feje körül földöntúli fény ragyogott.
- Megmenekült a fiunk!
- Bolond beszéd, asszony! Aludjunk!