Játszópajtás
A LUCZA CSALÁD lakott a szomszédunkban. Kertünk egymás mellett volt és az udvarukon keresztül gyorsabban tudtuk megközelíteni. Lányuk, Erzsi, két évvel volt idősebb nálam, így két osztállyal fölöttem járt az iskolába, mégis nagyon összebarátkoztunk. Hol nálunk, hol náluk vagy a kertben, szérűben játszottunk, babáztunk, tanultunk, kézimunkáztunk, később együtt suttogtuk el titkainkat egymásnak.
Gyakran tanúja voltam, hogyan készítik és öltöztetik őt vasár- és ünnepi reggelenként a templomba. Neki is gyönyörű, hosszú haja volt, szőke, mint az enyém. Gondosan átfésülték, felül simára, hátul összefogva, hármas fonással fonták be egy copfba, alul pedig nagy, széles, a ruhájához illő, széles pántlikából masnit kötöttek a végére. Csinos, magas, kék szemű lány volt. Nem zavart bennünket az a másság, hogy őt így, engem pedig városi divat szerint fésültek és öltöztettek.
Sok érdekes dolognak lehettem tanúja azáltal, hogy teljes mélységében megismerhettem a falusiak életét.

Népviselet
SZÉP FALUSI VISELET. Rakott szoknyában jártak asszonyok, lányok, különféle alkalomra mindig más-más ruhában volt illendő megjelenni. Többféle szövetből, brokátból, selyemből vagy kartonból készültek a ruháik. Volt belőle egyszínű, színes, virágos, kockás (de nem tarka, mint a tót nyelvű községekben). A blúzt hozzáillő, ugyanabból az anyagból varrták, vagy lehetett más színű is, de mindig a színhez megfelelő. A felső szoknya alatt legalább 3-4 slingelt vagy csipkés, keményített fehér alsószoknyát hordtak. A felső szoknya felett kötényt viseltek.
Vasárnap és ünnepek alkalmával ;kiöltöztek; a templomba, délután a létániára (litánia) megint másik ruha illett, sétálni másik ruhát váltottak, aztán karjukat összefonva, külön a kicsik, külön az ;eladó lyányok járták a falut, le-föl sétálva az úton, hangosan énekelve, míg az asszonyok a ház előtti ;padon; ülve beszélgettek, figyelték a lányokat. Külön meg kellett tanulniuk járkálni a sok szoknyában. Csípőtől lefelé mint egy-egy harang ringott a szoknyájuk.
Amikor karonfogva egymás mellett járkáltak a falu főutcáján (akarom mondani egyetlen utcáján), külön látványosság volt, ahogy egyszerre hullámzott, ringott csípőjükön a sok szép színes rakott-szoknya.
Szerintem nem tréfa az a mondás a népviseletet hordó lányokról, amely így szól: Éccsanyám, indíjja el a faromot (mert a sok szoknyát a kezdő lépéseknél be kellett állítani, hogy ütemesen ringjon járás közben)!

Bicikli
NYURGA KISLÁNY voltam, lehettem már nyolc éves, amikor Apukám kerékpárján biciklizni tanultam. Akkor a faluban még csak neki volt kerékpárja, ezért nagy feltűnést keltettem vele. Fiútestvéreim már úgy-ahogy hajtották a gépet, csak én nem tudtam vele boldogulni. Lábaim elég hosszúak voltak, egyszer én is megpróbáltam. Nemsokára, ha fölsegítettek rá, akkor már jól mentem vele, azonban felülni rá nem tudtam egyedül. Ahhoz segítség kellett, hogy a magas vázon áttéve a lábam, állva hajtsam a pedálokat. S ha sikerült elindulni, hajtottam rendesen, de a megállásnál sem boldogultam egyedül.
Történt egyszer, egy későnyári délután, hogy rápattantam a biciklire és elindultam csak úgy, cél nélkül, kikanyarodtam az udvarunkból, le a faluba, onnan irány az egyetlen, faluból kivezető útra. Én csak hajtottam, nagylihegve, sikerült feljutnom az Ebhát-tetőre. Nemsokára ott találtam magam Nagybárkány határában. Nem kanyarodtam be a faluba, hanem balra fordulva haladtam tovább, az elágazásnál sem Sámsonháza felé, hanem ott is balra tartottam. Most már volt egy kitűzött célom: Átbiciklizem Lucfalvára, meglátogatni barátnőmet. Az út csak rémlett előttem, hiszen talán csak egyszer mentünk arrafelé lovas kocsival. Máskor gyalog szoktunk átrándulni, a hegyen keresztül, mert az csak egy rövid sétaút.
Csak mentem, hajtottam, az alig ismert úton, míg valóban elértem úti célomat, és bekanyarodtam a Paplak udvarára. Mivel leszállni nem tudok a kerékpárról, elkezdtem már jó messziről csengetni, hogy észrevegyék jöttömet. Kiszaladtak az udvarra, elém. Ekkorra már jól lefékeztem, nem haladtam gyorsan, mert ide is partra kellett fölhajtanom. Kértem őket, fogják meg a biciklit, hogy leszállhassak. Nagyot néztek, mert már szürkülni kezdett. El se tudták képzelni, mit keresek én itt ilyenkor, egyedül. Elmondtam, hogy csak elindultam, s mivel nem tudok föl- és leszállni, hát ide jöttem (csekély 8 km), és ha segítenek fölszállni rá, hamarosan visszaindulok, csak előbb hagy pihenjek egy kicsit.
Abban az időben nem volt telefon, hogy csak úgy, odaszóljanak, hol vagyok, nem volt más választásom, mint az, hogy hazamenjek. Kaptam egy jó uzsonnát, aztán felültettek a biciklire, s ugyanúgy, ahogy jöttem, szorgosan hajtottam a pedálokat hazafelé.
Az úton már kezdtem félni, mert sötétedett. Siettem, tudtam, hogy nem fognak megdicsérni a kirándulásomért. Szüleim csak annyit tudtak, hogy a testvéreim felültettek a biciklire. Szerencsém volt, mert minden baj nélkül hazaérkezetem. Annak biztosan örültek, hogy épségben látnak, de alaposan megleckéztettek, amiért szó nélkül, egyedül, ilyen hosszú útra elmerészkedtem. Ezt követően már csak arra törekedtem, hogy megtanuljak a kerékpárra föl- és leszállni.

Lulu kandúr
LULU KANDÚRUNK hófehér bundáját nagy fekete pettyek díszítették. Nagyon kedves, barátságos állat volt. Hatalmas termetű, egyben jó egerésző, hasznos jószág. Okos állat lévén, sok mindenre betanítottam. Amikor magamhoz hívtam, azonnal ott termett, és a térdem fölött jó magasan összekulcsolt kezemet Cica hopp! felszólításra, azonnal átugrotta.
Egyszer épp őket vártuk. Vendégeink nem voltak olyan állatbarátok, mint a mi családunk, ezért nem is lehettek olyan tapasztalataik a háziállatokkal kapcsolatban. A fiú enyhén szólva ha tehette, farkánál fogva emelgette a macskákat, ezért mi, ha előre tudtuk jövetelüket, eldugdostuk, biztos helyre menekítettük macskákat.

Barátságok
PIROSKÁVAL, gyermekkortól fogva idős korunkig tartottuk a barátságot. Amikor még kicsi korunkban találkozott a két család, mi félrevonulva, azonnal átöltöztünk nőnek. Fiókok, szekrények mélyéről előszedtük a rég nem hordott ruhákat, magunkra öltöttük, azokban libegtünk, botladoztunk a magas sarkú cipőkben, fejünkön régmúlt idők kalapjaival, a tükör előtt tetszelegve, roppant módon megelégedve a látvánnyal.
Máskor egy sarokba vagy másik szobába húzódva suttogtuk el titkainkat. Alig vártuk a legközelebbi találkozást, hogy azokat megoszthassuk egymással.
Egy nyári szünetben; akkor már tizenévesek voltunk - ketten fürödni mentünk a Sámsonháza mellett folyó patakba. Ez volt a hozzánk legközelebb található olyan víz, amely legalább térdig ért. Kivéve persze a falu határában lévő sok kis kenderáztató tavacskát, amelyekbe nekünk szigorúan tilos volt belépnünk.
A parton napoztunk, amikor egy jól öltözött úr tartott felénk. Közelebb érve láttuk, hogy ismerős. Gyakran járt hozzánk, ő volt a körorvosunk. Mikor a faluban járt, nálunk ebédelt a védőnővel együtt. Amikor hozzánk érkezett, fölálltunk, s ő, a szokott barátságos mosolyával nyújtotta üdvözlésre a kezét, mi is hasonlóan tettünk.
Hű! De mi történt? Mindkettőnknek udvariasan kezet csókolt! Annyira meglepődtünk, és alig vártuk, hogy elköszönjön tőlünk, mert a kuncogást alig bírtuk magunkba fojtani. Első alkalom volt ugyanis, hogy egy felnőtt férfi bennünket úgy köszöntött, mint igazi nőket!

**