2. fejezet

- Édesem, - szólt be Mária kislánya szobájába - mit csinálsz, nagyon nagy a csend.
- Beszélgetek a babáimmal, - kiabált ki Éva - mintha, nem tudnád, mindig ezt játszom.
Éva legkedvesebb játéka az volt, hogy kérdezgette babáit mindenféle dolgokról.
Anyja ügyvéd Apja orvos, pontosabban szívsebész. Ebbe a környezetbe született gyereknél természetes, hogy ha felnő az ő neve előtt is ott kell lenni a "Dr." betűknek. Apja Dr. Kovács József, természetesen azt szerette volna, ha sebész lesz, Anyja Dr. Fehér Mária pedig annak örült volna, ha ügyvédnek tanul. Játékait elemezve hamar rájöttek, egyiküknek sem lesz igaza, valószínűleg, pszichológus, vagy pszichiáter lesz. Így apja közelebb lesz az igazsághoz, mert azért ez is a gyógyításról szól.
- Hamarosan középiskolás leszel, és még mindig babázol? - kérdezte Mária, kis szigort erőltetve hangjába.
- Te mondtad, kis koromban, hogy a babázás az életre készít fel. - értetlenkedett Éva.
- Én akkor úgy gondoltam, az anya szerepet lehet vele gyakorolni.
- Arra majd felkészülök könyvekből, vagy ha akarod, akkor te is segíthetsz a gyereknevelésben, amúgy is ezt nálam kihagytad.
- Ha már az élet további részénél tartunk, - engedte el a füle mellett a csípős megjegyzést, lépett be Éva szobájába, hogy ne az ajtón keresztül kelljen beszélgetni - elhatároztad már, hogy hova mész továbbtanulni?
- Igen, de már mondtam.
- Sok mindent mondtál már, - ült le mellé a kanapéra - tudom legutóbb azt találtad ki, hogy pszichológus leszel.
- Ez még mindig életben lévő terv, de az is lehet, hogy pszichiáter. Majd ezt még eldöntöm.
- Akkor, első lépésként gimnáziumba kell menned. Az eddigi eredményeid, ha az utolsó évet el nem lazsálod, akkor megfelelőek arra, hogy akár a legjobb iskolát kiválasszuk neked.
- Lehetne, hogy én válasszak? - kérdezte Éva, és bosszúsan anyjára nézett - mindig mindent el akartok dönteni helyettem.
- Mi csak segíteni akarunk.
- Az én életem, hagy éljem úgy, ahogy akarom.
- De még gyerek vagy. - állt fel Mária kicsit mérgesen.
- 13 múltam. - szögezte le a tényt Éva - eddig is egyedül tanultam. Ti soha nem voltatok itt, amikor, elkelt volna a segítség. Apával sokszor egy hétig sem találkoztam, te meg este olyan későn jöttél, hogy én akkor már aludtam, reggel, mikor iskolába indultam, még aludtál. Engem Olga nevelt, már amennyi nevelés elvárható, egy gyengén iskolázott, rengeteg munkát végző, idős házvezető nőtől. Ő néha még kedves is volt hozzám, úgy bánt velem, mintha a gyereke lennék.
- Igazad van - ismerte be Mária - keveset foglalkoztunk veled, apának ott vannak a frissen műtött betegek, nekem meg az ügyfelek. Ebből a munkából teremtettük elő ezt a jólétet, amiben élsz.
A XII. kerületben laktak egy villában. A kaputól murvával felszórt kocsi behajtó vezetett a ház elé. A háromszintes épület alagsorában, legalább négy autónak való teremgarázs volt. Az első szinten nyílt a bejárati ajtó, oda két lépcső vezetett fel jobbra-balra ívben kanyarodva. A legfelső szinten, hálószobák voltak mindenki számára. Szobánként egy-egy fürdőszoba. Kicsit elszeparálva a családi résztől, egy kisebb lakrész a házvezetőnőnek. A földszinten - ahogy ők nevezték - persze az az első szint volt, a tágas, bálteremnek is beillő nappali mellett volt a konyha, szép nagy étkezővel. Ezen a szinten volt még két vendégszoba is, a hozzátartozó zuhanyzóval.
- Nem biztos, hogy vágytam erre a jólétre - vonta le a végkövetkeztetést Éva.
- Lehet, hogy nem vágytál, de azért, örülsz neki, hogy mindened megvan.
- Ha a mindenbe ti nem számítotok bele, akkor tényleg mindenem meg van. Ha kiskoromban választhattam volna, valószínű, hogy a minden helyett a szülői szeretetet választom.
- De, hát mi szeretünk téged.
- Legalább is ezzel vigasztaljátok magatokat, - állt fel Éva, és kezdte elrakni a babáit - de én nem éreztem, az is lehet, hogy maximalista vagyok.