HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 31

Tagok összesen: 1846

Írás összesen: 47068

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Finta Kata
2018-10-10 18:41:43

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: Milton GrayFeltöltés dátuma: 2016-03-06

Mocsi bácsi meséi - Mocsolád harangja

A falu fölé magasodó Kálvária dombon boszorkányszél kavarta a stációk között szállingózó hópelyheket. Lejjebb ereszkedve átsuhant a bokroson, a szántó felett rövid időre eltűnt, aztán kicsivel arrébb a Réder közben, a házak kéményeinek halványszürke füstcsíkjait megtépázva örvénylett, majd hirtelen megszűnt. A völgy aljában, a tó befagyott jegén, a lebukó nap fényei csillogtak opálosan, partján pedig a jegenyefák kopár ágai között jeges februári szél süvített. Alattuk szánkó siklott a frissen hullt ropogó havon, és gyerekszáj nógatta sikongatva az őt húzó nagyapját.
- Gyí, papa! Gyerünk!
- Gyorsabban nem megy! - fordult hátra lihegve az öreg Mocsi aztán lassított és megállt.
E pillanatban szólalt meg a templomtornyában a harang. Hangja remegve terült a megfagyott tájfölé, átkúszott a tavon túli dombokon és elhallt a már nem látható világban.
- Hallod Áron! Az esti harangszó! Jó lesz hazatérnünk, mert öreganyádtól kapunk mindketten.
- Én nem! Csak te! Engem a mama jobban szeret.- mosolygott az öregre huncutul a kölyök
- Az már igaz! Veled soha, velem meg mindenért pöröl. - görbült le az öreg szája.
- Papa! Tegnap, amikor megszólalt a harang, az Annus néni azt mesélte, hogy nagyon régen volt egy másik templom és annak a harangja leesett, mert a törökök ágyúzták a falut. És ahova lesett ott egy forrás fakadt és a harang eltűnt. Én nem értem!
- Mit nem értesz ezen fiam?
- Hát azt, hogy a török miért ágyúzta a falut. Volt itt vár? Akkor miért nem azt ágyúzta? Ha pedig a templomot ágyúzta, akkor miért a harang esett le és miért nem a templomtorony? És ha templomtoronyban volt a harang és leesett, akkor a templomban tört fel a forrás?
- Hinnye, Áron! Egyszerre csak egyet kérdezz! Mese ez fiam! Tudod, ha a dolgok nagyon bonyolultak, akkor az emberek kitalálnak valami egyszerűbbet.
- De papa! Ez így nem lehetett!
- Nem e? Akkor hogy lehetett? Mesélj nekem te, hogy lehetett?
- Persze! Majd én mesélek neked! Te vagy a papa! Mesélni az öregek szoktak a gyerekeknek! Nem fordítva! - ült a méltatlankodás ráncocskája Áron homlokára.
- Rendben! Akkor majd én mesélem el, de nem itt, hanem otthon a jó meleg szobában forró tea mellett. Indulhatunk?
- Igen! De húzod a szánkót hazáig!
- Van más választásom? - dünnyögte az öreg.
Megigazította a kölyök félrecsúszott sapkáját, összébb húzta a sálat a nyakán, aztán megmarkolta a szánkó kötelét és kocogva elindult a falu központjába vezető jégbordás földúton.


Már az utca világítása is bekapcsolt mire haza értek. Az öreg a nyárikonyha ajtajában lökte le lábairól a csizmákat, majd Áron levetett kabátjáról és sapkájáról kotorta le a havat. A gyerek meg sem várva őt végig futott a tornácon, s mire az öreg a konyhába ért, már az asztalnál kortyolgatta a nagyanyja által elé tett gőzölgő, vanília illatú teát.
- Azt hittem, értetek kell menni! Több eszed is lehetne Mocsi! Jéghidegek Áron lábai. Agyoncsaplak, ha beteg lesz! - zsémbeskedett asszonya - Miért nem jöttetek be előbb?
- Miért is nem? - fordult az öreg a kölyök felé
- Hát azért, mert még nem volt sötét. És a harangot is meg kellett hallgatni! - magyarázott nagyanyjának Áron
- Mit kellett hallgatni a harangon? Szól az máskor is eleget. - simogatta meg az asszony a gyerek haját
- De most más volt! Olyan volt, mint az, amelyik leesett, amikor ágyúzta a falut a török?
- Mit ágyúzott a török? - fordult Mocsi felé az asszony. - Megint milyen ostobasággal tömted a gyerek fejét?
- Nem tömtem én semmivel. Az Annus mesélt tegnap neki az öregtemplom harangjáról.
- Na! Majd mesélek én is húgomnak, csak jöjjön át. Minek kell ilyen szamárságokkal hitegetni a gyereket.
- Mondtam én, hogy mese az egész. - dünnyögte Mocsi miközben kihúzta az asztal alól a székét, lehuppant és jókorát kortyintott a teájából.
- Igen, meg azt is mondtad, hogy ha hazaérünk, akkor elmeséled, hogy miként is történt az. -szól közbe a gyerek.
- Na! Arra a mesére én is kíváncsi vagyok! - sóhajtott mélyet az asszony és leült Mocsi mellé.
Áron lecsúszott a székéről és az asztalon maga után húzva bögréjét felmászott nagyapja ölébe.
- Hallottad papa! Akkor már ketten vagyunk kíváncsiak. Tehát a török ágyúzta a falut.
Az öreg megsimogatta Áron arcát egy puszit lehelt a homlokára, majd a feleségére pillantva elkezdte.

- Nem! A török akkor még nem ágyúzott, amikor a történet kezdődött. Sőt messze, a hegyen túl, Szászváron tanyázott. Néha rablóportyára indult, feldúlt néhány falut errefelé, aztán a zsákmánnyal visszatért oda ahonnan jött. Élt itt a faluban egy fiú, az öreg molnár fia, akit úgy hívtak, hogy Vitus. Serkenni kezdett a legényke bajusza már és a falubeli lányok pirulva kapták el róla tekintetüket, ám ő a velük való incselkedés helyett inkább a láposban bolyongott nap és éj hosszat. Ott ahol a mocsár elnyelte a juhász eltévedt birkáját, ahol meleg nyári éjszakákon a zsombékok között a víz felett lidércfények táncoltak.

- Papa! Mi az, hogy lidércfény? - emelte rá a tekintetét Áron.
- Hát még ezt sem tudod? A lidércfények a mocsár tündérei. A víz felett villódzó apró lángocskának látja őket az ember, de akit megszeretnek, akit a szívükbe fogadnak, annak megjelennek tündér alakjukban is. - mosolygott Mocsi a gyerekre.

- Egy csillagfényes éjszakán Vitus megint a mocsarasban barangolt hallgatva a békák és a tücskök éji énekét, amikor különös zajra lett figyelmes. Egy lidércfény sisteregve csapongott egy kettétört kiszáradt nádszál körül. Vitus oda osont, hogy közelről figyelje, ám amikor odaért a láng hirtelen csodaszép tündérlánnyá változott, aki sírdogálva próbálta kiszabadítani a nádba gabalyodott selyemfényű, hosszú haját. Akkor Vitus odalépett és gyorsan kibogozta. A tündérlány pedig amint megszabadult, ismét lidércfénnyé változott és a nádas széléig suhant. Ott egy pillanatra megállt, tündérlánnyá lett, mosolyogva Vitus felé intett, aztán lángocskává zsugorodva eltűnt a feltámadó szélben suhogva hajladozó nádszálak sűrűjében.

Mocsi a gyerek távolba meredő tekintetét lesve bele kortyolt a teába, aztán asszonyára pillantva folytatta.

- Vitus ettőlkezdve minden este kiment a mocsarasba, hogy újra láthassa a tündérlányt, de hiába. Egyre beljebb merészkedett, remélve hogy újra megpillanthatja őt. Egyszer aztán az ingovány foglyává vált. Próbált szabadulni, de minden mozdulattal egyre lejjebb és lejjebb süllyedt. Hiába ordított segítségért torkaszakadtából, hangját elnyomta a nádas suhogása. Amikor már derékig merült az iszapba, váratlanul egy lidércfény pattant ki belőle. Imbolyogva, rezegve táncolt Vitus körül, majd hirtelen a szépséges tündérlánnyá változott. Megfogta Vitus kezét és óvatosan az ingovány széléig vonszolta, oda ahol már biztos talajt érezhetett a lábai alatt.
- Elment az eszed? Elnyelhetett volna a láp! Az emberek ilyen késői órán már mélyen alszanak. Mit keresel minden éjjel a mocsárban? - förmedt rá a tündérlány. - Mi a neved fiú?
- Vitus! - válaszolta az ijedtségtől, a fáradtságtól és a meglepetéstől még mindig kábultan - Honnan tudod, hogy minden éjjel ide járok?
- Tudom és kész! Nézd meg magad, hogy nézel ki! Édesanyád nem fog örülni a sáros, iszapbűzös nadrágodnak, amikor mossa! Indulj, menj haza mielőtt pirkad, mert ha az emberek így meglátnak, a falu bolondjának tartanak majd!
- Az a legkevésbé sem érdekel. Viszont még nem tudom, a neved!
A tündérlány egy pillanatra elgondolkodott. No, nem a nevén, mert azt tudta jól, hanem azon, hogy ennek az emberfiának megmondja e, vagy lángruhába öltözve most azonnal visszatérjen az ő tündér világába.
- Riana! - bökte ki végül
- Hű ha! De szép neved van! - ámult őszintén Vitus - Riana! Miért segítettél ki az ingoványból?
- Hogy miért? Hát azért, mert a múltkor te is megmentettél engem. Ha a felkelő nap első sugara akkor ott talál, bizony végem lett volna.
A nádas csendjét ekkor egyre erősödő recsegés törte meg, vágtató lovak patáinak dübörgését visszhangozták a környező dombok, s a falu felől kétségbeesett ordítást és jajveszékelést hozott a szél. Vitus felugrott és otthagyva Rianát rohant ki a mocsárból a falu felé. Félúton sem járt, amikor egy török lovas utolérte és buzogányának egyetlen ütésétől a fiú ájultan rogyott a földre.

Mocsi feleségére pillantott, akinek szigorú tekintetéből nyilvánvalóvá vált, hogy a történet valósághű, de kegyetlen folytatását Áron érzékeny gyermeki lelkére tekintettel nem ajánlatos tovább részleteznie. Szája sarkában halvány mosollyal várt egy kicsit, had dúljon-fúljon az öregasszony magában. A hirtelen támadt csendet végül Áron törte meg.
- Meghalt, papa?
- Ó, dehogy halt meg! Akkor vége lenne a mesének, pedig a java még hátra van.
- Ha a java még hátra van, akkor előbb vacsorázni kellene - szólt közbe engesztelő hangon az asszony. - Amíg elkészítem, mosdás és pizsire vetkőzés. túrt Áron hajába.
Aztán felállt a kredenchez lépett félre tolta a polcos rész üvegét és tányérokat rakott az asztalra. Mocsi karjában Áronnal a fürdőszobába ballagott. Mire végeztek megterített asztal várt rájuk. A vacsora után, amint elpakolták az asztalt, Áron megint nagyapja ölébe kapaszkodott.
- Azt mondtad, hogy nem halt meg Vitus.
- Nem, tényleg nem halt meg. Vitus az ütés erejétől csak elájult. - válaszolt az öreg
- Az milyen, hogy elájult? - nézett rá értetlenül a gyerek
Mocsi homlokát ráncolva kereste a szavakat és segítségkérőn pillantott feleségére.
- Az olyan kisfiam, mint amikor az ember nagyon mélyen alszik! Olyan, mint amikor a mandulaműtétednél elaltattak téged is. - szólalt meg az asszony.
- A buzogányban, amivel a török lovas megütötte Vitust altató volt? - nézett értetlenül Áron a nagymajájára. - Nekem olyan izét, olyan maszkot vagy mit tettek az arcomra, abban volt az altató. Azt mondta a doktorbácsi a kórházban.
Most az öregasszony nézett könyörgő szemekkel Mocsira, akinek komoly erőfeszítésébe került nehogy elnevesse magát.

- Hát persze. Jó ideig aludt is Vitus, aztán felébredt és sajgó búbbal a fejetetején bevánszorgott a faluba. A nádasba és a dombok bokrosaiba menekült falubeliek is lassan visszaszállingóztak. Elővették és elosztották a vermekben korábban eldugott élelmet, hogy senki ne éhezzen és közös erővel újra építették a lerombolt, felgyújtott házakat. Pedig tudták, hogy a török bármikor újra rájuk törhet. Meleg május végi estéken a falu öregjei arról beszéltek, hogyha lenne egy harang, amelyet egy őrszem a török közeledte láttán megkongat, bizony nagyobb eséllyel juthatnának biztos helyre akár a vályogvetőből, akár a mezőn szénát gyűjtők, de még az éjjel álmukból felriasztottak is. Vitus sokáig nem ment a mocsár közelébe, inkább segített a faluban a rászorulóknak. Hordta az agyagot a vályoghoz, ásta a gödröt veremnek a hársasban és forgatta a szénát a mezőn. Egyszer aztán eszébe jutott a tündérlány és késő éjszakai órán elballagott oda, ahol utoljára találkoztak. Alig ült le egy fűcsomóra, amikor a nád szélében megjelent egy apró lángocska, ide-oda himbálózva egyre nagyobbra nőtt, majd fényesen felvillanva a tündérlánnyá változott.
- Vitus! De régen láttalak! Azt hittem többé már nem jössz.
- Nem sok híja volt annak Riana! - tapogatta meg az elmúlt búb helyét a fején. - Ránk tört a török, kifosztotta a falut, és akit elfogtak rabként magukkal hurcolták. Azt mondják az öregek, hogy ha lenne a falunak harangja többen megmenekülhetnének. Egy őrszem a harangot megkongatva figyelmeztetné a falut a közelgő veszélyre. De hát nincs harangunk és nem is könnyű olyat szerezni.
Riana Vitushoz lépett, s amikor egészen közel ért hozzá apró lánggá zsugorodott. Mielőtt a fiú szólni tudott volna a láng kettévált és oszlopokká nőtt, közöttük pedig jókora harang csillogott fényesen.
- Húzd meg a kötelét! - szólalt meg az egyik oszlop Riana hangján
- De hát nincs is kötele. - ámult tátott szájjal Vitus
- Oh! Bocsánat! Várj csak! - sistergett az oszlop s a következő pillanatban vastag kenderkötelet formáló fénysugár kúszott a harangtól a talajig. - No! Húzd meg, de csak egyszer, hogy aki meghallja tévedésnek vélje.
Vitus megmarkolta a kötelet és húzott egyet rajta. A harang ércesen kongott, szebben bármely földi harangnál. Bús mély hangon remegve végig kúszott a völgyön, a dombok hátán felemelkedett és elhalt az égen vibráló milliónyi csillag között. Az oszlopok a haranggal a földre hulltak, egymásba kapaszkodva lidércfénnyé zsugorodtak, amely végül ott táncolt Vitus lábánál. A fiú kábultan nézte a lángot, amely a nádasig imbolygott, s ott ismét tündértestet öltve megjelent.
- Te leszel a falu őre Vitus! Minden alkalommal, ha a török közeledik én jelzem, s te felszaladsz ide a mocsár végébe. Én harang képében várlak, s ha meghúzod a kötelét minden falubeli, de még környező falvak népei is hallani s tudni fogják, hogy a török közeledik. De nekem most mennem kell, mert mindjárt pirkad. - mondta Riana azzal lidércfénnyé vált, végig siklott a mocsárszél csillogó víztükrén és eltűnt a nádasban.

- Nem vagy még álmos Áron? - simogatta meg a kölyök arcát az asszony.
- Dehogy! - felelt a gyerek és Mocsihoz fordult. - Azután mi történt papa? Megint jött a török?
Az öreg az asszonyra pillantott, mint aki engedélyt kér a folytatáshoz, de nem várva meg annak válaszát belekezdett.

- Kis idő múltán, amikor Vitus a házuk mögött hasogatta a fát, hirtelen feltámadt a szél, s Riana hangját vélte hallani. - Gyorsan Vitus! A török már a domb túlsó aljában jár!- Ledobta a baltát és futni kezdett a mocsár felé! Út közben még oda kiáltott a szomszédnak, hogy ha harangszót hallanak, mindenki rohanjon a nádasba, a török oda nem merészkedik utánuk, aztán futott a mocsaras mögötti dombig, ahol két goszlop között csillogó harang képében Riana várt rá. Vitus elkapta a fénykötelet és húzni kezdte. A szél messze vitte a harang kongását, túl a dombokon, túl a tavakon és még annál is messzebb. A környék összes falujában tudták az emberek, hogy jön a török, hát hajtották az állatokat a bozótosba, a nádasba és elbújdostak mind. A törökök pedig üres kézzel tértek vissza a portyáról a táborukba. Ahányszor csak próbálkoztak a mocsár harangja időben jelezte érkezésüket s csak elnéptelenedett, kihalt és üres falvakat találtak. A következő nyáron azonban nagy szárazság pusztított. A mezőkön kiégett a fű, a fák lombjukat vesztve fonnyadoztak. A falu kutjai kiszáradtak s a mocsaras vizét ivó állatok elpusztultak mind. Az aszállyal éhínség és szomjúság tört tájra. Egy forró napot követő estén Vitus ismét meghallotta Riana hangját.
- Fogd a falu népét és vezesd oda ahol harangozni szoktál, amikor jött a török.
- Ugyan minek Riana? Nem mindegy, hogy a török vagy a szomjúság pusztít el minket? -válaszolta szomorúságtól megtörten a fiú, de a tündérlány hangja még határozottabban visszhangzott fülében
- Vezesd a falu népét a harangozó dombra. Én ott várlak.
Vitus elindult a fogadóba, de útközben betért minden házba. Jöjjenek, megmutatja hol szól a harang, amikor jön a török. Az emberek egyrésze tréfának mások füllentésnek vélték, de sokan akadtak, akiket kíváncsiságuk hajtott Vitus nyomában. A fogadótól már bizony sokan követték. Ahogy távolodtak a falutól az emberek úgy váltak egyre bizonytalanabbá és ingerültebbé. Ha a bolondját járatja velük a fiú bizony nagyon megkeserüli. Ám a dombon túl a völgy hajlatában, ahol a mocsár véget ért, földbe gyökerezett a lábuk. Az emelkedő hátán a mogyoróbokros felett harangláb féle valami fénylett csillogó hatalmas haranggal a tetején és aranyszínű fénykötél lógott a földig róla.
- Lépj közelebb Vitus! - hallotta Riana hangját a fiú. - Búcsúzni jöttem, mert az utolsó harangszó után az emberek világából eltűnök örökre.
- De Riana! Maradj velünk. Ha te nem vagy a török elpusztít mindannyiunkat.
- Vitus! Kedves Vitus! Nem harangszóra van most legnagyobb szükségetek. Ne féljetek a falu még sok száz év múlva is élni, és gyarapodni fog. Hát húzd azt a kötelet fiú!
Vitus közelebb lépett, megmarkolta a fénykötelet és mély levegőt vett. A távolból ágyú dörgését hozta a szél.
- Dombóvárt lövi a török, - szólalt meg valaki a tömegben
Vitus meghúzta a kötelet, s a harang hangja oly ércesen, oly élesen zengett, amilyet emberfia még nem hallott soha. Mintha a szférák zenéje szólt volna, mintha nem is a közelgő veszélyt, hanem a távoli boldogabb és szabadabb jövőt harsogta volna. S amikor hangja elhallt oszlopai leomlottak, a harang a földre hullt és eltűnt. A következő pillanatban forrás fakadt a helyén, olyan bőséges és olyan tisztavízű forrás amilyet ember a környéken még nem látott. A falubeliek csak lassan ocsúdtak ámulatukból, aztán egyként rohantak haza edényekért és hajtották az állatokat itatni a forráshoz. Nagysokára elmúlt a törökveszély is. S amikor béke honolt e tájon az itt lakók gyakran zarándokoltak a forráshoz hálát adni Rianának az életeket mentő harangszóért és a forrás éltető vízéért.

Mocsi elhallgatott és lopva leste Áron arcát. A kölyök szemei lassan lecsukódtak s már azt hitte álomba szenderült, ám a következő pillanatban megszólalt.
- Ez nagyon szép történet papa. Biztosan így volt.
- Hogy így volt e csak a forrás felett álló öreg hársfa tudja. - szólalt meg az asszony.
Odalépett Mocsihoz, karjába emelte Áront bevitte a szobájába, az ágyba fektette és betakarta.
- Mama! Mi lett Vitussal? Te tudod?
- Nem, kicsim nem tudom. De nagyapád biztosan tudja, hisz olyan szépen tud mesélni. -válaszolta, miközben a szobaajtónak támaszkodó Mocsira pillantott.
- Elmeséli majd? - ásított jókorát a gyerek.
- Hát persze! Ha megkéred, biztosan elmeséli azt is. - simogatta meg Áron haját és puszit adott az arcocskájára. - Jóéjszakát kincsem!
Néhány pillanatig még nézte a gyerek kipirult arcát, hallgatta egyre lassuló lélegzését, aztán felállt és lábújhegyen elindult kifelé. Mire lekapcsolta a villanyt és behúzta maga után az ajtót Áron már mélyen aludt.
- Na! Vén mesemondó! Gyere csak ki a konyhába! Beszédem van veled!- kapaszkodott embere karjába, aztán őszülő fejét Mocsi vállára hajtva átölelte. - Ezért szerettelek mindig te Vitus sarjadék!

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2016-04-26
Összes értékelés:
112
Időpont: 2016-06-01 12:26:02

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Milton Gray !

Nagyon tetszett...Nagyon tetszett a befejezés is, - Elmeséli majd? - Hát persze! Ha megkéred, biztosan elmeséli azt is..."Igen, az élet nagy kérdéseire a válaszok úgy érkeznek ha "érdeklődést mutatunk iránta "...,ha "megkéred " az igaz válaszok forrását a válaszok érkezni fognak...Épp hasonló gondolatot hordoz, egyik írásom,ha esetleg oda tévedsz rá fogsz ismerni ...

Szeretettel olvastalak:Rita

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Fent és lent című alkotáshoz

aron bejegyzést írt a(z) Fent és lent című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/7 című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A régi hegedű című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/7 című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Fent és lent címmel a várólistára

Kőműves Ida alkotást töltött fel Ég veled! 15/7 címmel

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/6 című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/6 című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/5 című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Nekem dalolt a nyár című alkotáshoz

aron bejegyzést írt a(z) immár című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Nincs évszak, csak fétis... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Októberi reggel című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) immár című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)