Nálunk Luca unokám kiságya a vendégszobában, egy könyvespolc előtt van, és amikor reggel felébred, gyakran kivesz egyet a könyvek közül /amik nem gyerek könyvek/, és felolvas belőlük. Még az ősszel, egyik reggel, félszemmel figyeltem a könyvszerzést, majd láttam, hogy leült a kiságyban, kinyitotta a könyvet, és "olvasni" kezdte: "A tündérek táncolnak, a tündérek táncolnak, a tündérek mindig csak táncolnak" mondta a picikém, majd elégedetten becsukta a könyvet. Úgy látszott, hogy kiolvasta.
Az ősszel még a mesélés is úgy alakult, hogy Luca elkezdte mondani, hogy "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy..../valaki/" Aztán megállt a mesélésben. Ha rákérdeztünk, hogy "és mit csinált az a valaki", Luca rövidre fogta a mesét: "semmit" - válaszolta.
Akkor még a daloknál is egy-egy szót mondott a dalból, amikor arra kért bennünket, hogy énekeljünk el neki egy dalt. "Hoppszassza" - mondta ő, én meg törtem a fejem, hogy melyik dalban van a kért hoppszassza. Luca látta, hogy nem ugrik be az ének, így kedvesen segített: "a halacskás" - világosított fel engem.
Szereti nézegetni a hetilapokban a képeket, szoktunk benne keresni állatokat, meg gyerekeket, akik valami érdekes dolgot csinálnak. Azokat többször is meg kell nézni. Az egyik alkalommal, ahogy kerestük a neki tetsző érdekességeket, egy mamusz reklámnál rámutatott a lila színű mamuszra, és kijelentette: "Niki mamusza". Valóban a kisebbik faim felesége egy lila mamuszban szokott lenni nálunk. Soha nem volt szó a mamuszról, nem beszéltünk róla, nem mutogattuk Lucának, de ő megfigyelte. Olyan dolgokra emlékszik, hogy nem is gondolnánk, hogy ő azt tudja.
A színek egyébként is érdeklik. Sétáltunk november végén az utcánkban, és az utcánk végén, a padnál - ahol sokszor játszottunk már - ott állt egy nagy sárga kamion. Pontosabban, csak a fülkés alváz állt ott, teher nem volt rajta. Lucát nagyon érdekelte, sokszor körül kellett járni. Főleg azt csodálta, hogy milyen nagy! "Rá lehet ülni?" - kérdezte, az alvázra mutatva. "Nem ülünk rá picikém, nézd milyen piszkos, olajos, összekenjük a szép sárga dzsekidet." - válaszoltam. Luca rám nézett, és kijelentette "Pedig kamion kabátom van." Ugyanis a fülkéje a kamionnak pont olyan sárgára volt festve, mint amilyen színű az ő kabátja. Amikor hazamentünk rögtön elkérte az összes játékkamiont, és elmagyarázta a papinak / a férjem beceneve, amit Luca adott neki/, hogy ezek csak játék kamionok, mert az igazi az sokkal nagyobb, és sárga, mint az ő kabátja.
Mostanra már Lucával mindent meg lehet beszélni, olyan ügyesen és okosan válaszol a kérdésekre, mintha már sokkal nagyobb lenne. Egészen addig, amíg a fáradtság, vagy a szorongás úrrá nem lesz rajta, mert akkor visszatér a visítós, bömbölős kisbaba viselkedéshez.
Most tél végén már együtt lehet énekelni vele, rengeteg dalt tud, és szépen végigénekli őket, sőt szereti, ha együtt énekelünk. Gondolom ez a bölcsihatása, meg a "Kerekítő" dalos foglalkozásé, ahová az édesanyjával jár.
Megszületett februárban az első vers is, amit ő talált ki:
"Béka ül a pocimba
Szürke naciba
Kék bugyiba
Béka ül a pocimba"
A rímek még kicsit egyoldalúak, de egy majdnem háromévestől egész ügyes!
Nagyon szereti a bábokat, elkéri őket, és kiválaszt közülük egyet, vagy kettőt. "Húzd a kezedre, és beszéljen hozzám az egérke" - mondja ő, mert szívesen beszélget a bábokkal. Nagyon érdekes, hogy tudja azt, mi mozgatjuk a bábokat, és mi beszélünk helyettük, de mégis úgy gondolja, hogy a bábok élnek, amikor egymással, vagy vele beszélnek. Néha éneket is szokott kérni a báboktól, és érdeklődik, hogy "Tud angolul a kacsa?" - mivel mi a férjemmel nem beszélünk angolul, így ha angol éneket kér, azt mi nem tudjuk. Az angol énekeket a szülei, és a bölcsődében tudják csak. Ezt már megértette a picikém, de amikor a kacsáról van szó, akkor elbizonytalanodik, pedig látja, hogy a mi kezünkön van a báb. Ebből is látszik a kettős gondolkodása a bábokkal kapcsolatban.
Vannak olyan bábok is /a gyerekeinktől maradtak/, amik nem tetszenek Lucácskának. Az ördögöt, a boszorkányt, a krokodilt, a fekete varjút, a sötétbarna színű, tüskés fejű sündisznót, és a farkast el kellett dugni egy nagy doboz mélyére, és rápakolni sok-sok jelmezt, mert azok nem játszhatnak ővele. "Csúnyák!" Mondja felháborodva a picikém, de azért időnként meg kell nézni őket. Azt szoktam mondani neki, hogy majd ha nagyobb lesz, akkor tetszeni fognak ezek a bábok is. Legutóbb amikor megnéztük őket, közölte, hogy a süni már kicsit tetszik neki. Kérdeztem tőle, hogy akkor őt már ne dugjuk el? Ám annyira még nem tetszett a süni, hogy játszani akarjon vele, visszaküldte a doboz mélyére.
Most ilyen kettős korszaka van Lucának, van olyan, amikor nagyon okosan mindjárt tud alkalmazni egy új kifejezést, van amikor még félrehallja, vagy ő maga más értelmet ad valaminek.
Egy kicsit megfázott a múltkor, és utána hurutosan köhögött jó darabig. Amit sikerült felköhögnie, azt a nyelvecskéjéről kellett letörölni, mert "nem tudom kiköpni a selymet" világosított fel a picikém. Azt a szót ismeri, hogy selyem, szokott játszani a selyemkendőimmel, de az a szó, hogy slejm nem jelent neki semmit. Mivel nem tudja kiköpni, nem is tudja megnézni. Így selyemnek mondja.
Karácsonykor egy szaloncukor papírba becsomagolt a férjem egy kupakot, és összetekerte, mintha még a szaloncukor lenne benne. Lucácska kezébe adta, és lelkesítette, hogy jól becsapjuk vele a Boldizsárt /egy játék kutyus a Boldizsár/, mert majd azt hiszi, hogy szaloncukor van benne, és közben csak egy kupak van becsomagolva a papírba. Lucácska, figyelmesen bólogatott a tervet hallva, aztán lelkesen indult megkeresni a kutyust "Menjünk csapni!" - felkiáltással.
A nagypapájával gyakorolja az udvariasságot, egy játékot kért a kacatos szobából, ahol nem fűtűnk, mert ott telelnek a virágok. "Kedves papi, Jóska, hozd ki nekem a kacatosból a mosógépet!" - mondta a picikém, hát ki tudna ellenállni ilyen kérésnek.
Nagyon szereti kibontani a sebtapaszokat, és ráragasztani a játékokra. A kopasz elefánt fejét ragasztgatta tele sebtapasszal, amikor hosszasan autóztunk a dédikéhez. Kirámoltuk a neszesszeremet, és alaposan beragasztgatta a benne talált sebtapaszokkal. Amikor hazajöttünk, hozta a kis csecsemőbabáját, hogy fáj a lába bébinek, és kérte a sebtapaszokat. Mondtam neki, hogy nincs több, mindet ráragasztotta az elefántra. Erre elvonult, és kis idő múlva kihozta a konyhába hozzám a bébit, aminek mindkét lábát bebugyolálta régen kiszáradt popsi törlőkkel. "Adtam rá sebnadrágot" - nyugtatott meg Lucácska, hogy sebtapasz híján is jól ellátta a baba fájós lábát.
Csak úgy szívja magába az új kifejezéseket, legutóbb egy mesében az "iparkodjunk" szó tetszett meg neki. Azóta, ha sietünk valahová, akkor mi is iparkodunk. A baba első lexikonját olvastuk el tízezredszerre a minap, és amikor a mesében a testvérek reggel öltözködnek, azt találtam mondani, hogy Zsófi már ügyesen, egyedül felöltözött, Peti meg csak áll ott, mint egy kis mulya. Lucának nagyon tetszett ez a szófordulat. Délelőtt, amikor a kertben etettük a cicákat, madarakat, és a szomszéd bácsi tyúkjait, lapátoltuk a vakondtúrásokat a kis talicskájába, és labdáztunk, piszkos lett nagyon a kezecskéje. A játék végén, amikor bementünk a házba, levettem a csizmáját, dzsekijét, és beküldtem a fürdőszobába kezet mosni. Gyorsan kibújtam én is a dzsekimből, és bementem utána, hogy megmossam a kezét. Luca azzal fogadott "Mit csináltál Murmi? Én meg csak állok itt, mint egy kis mulya!"