Señor Pérez 57 éves korában hunyt el. Úgy vélem ez világviszonylatban nem érdemel túl nagy figyelmet, de mi, egy alig 50 főt számláló kis faluban élünk Mexikóban, a Sierra-Madre nyugati oldalán, a Kaliforniai-öböl partján. Halászatból élünk, és mivel señor Pérez is halász volt - de még milyen jó halász! - ezért az átlagosnál talán kicsit jobban megviselt minket halála. Vagy talán sokkal inkább az, ahogy meghalt. De ha nem bánják, akkor először egy-két sort pazarolnék arra, hogy milyen ember is volt Pérez.
Nos, az a típusú ember volt, aki jobban szerette az alkoholt - különösképpen a rumot - mint a feleségét. Ezt mondjuk sokan meg tudták érteni, mivel señora Pérez nem volt éppen valami szemrevaló teremtés. Főzni viszont annál jobban tudott, s végül is Pérez ezért vette el. S mivel a mujer nem volt a legszebb, gyermekei pedig nem lévén, gyakran nyúlt a rumos palackhoz. Ezért sem lepődtünk meg, amikor a falu orvosa kijelentette, hogy a mája vitte el a szerencsétlent.
A señora, mikor megtudta, hogy elhalálozott férje, nem omlott össze, ahogyan azt várni lehetett, hanem csupán átkozódott egyet, majd visszavonult imádkozni. Átkozódott, mivel a férje-ura nem hagyott hátra túl nagy vagyont. Ezért is lehetett, hogy nem koporsóban temettük a megboldogultat, hanem elhamvasztottuk.
Mint már említettem, mi alacsony lélekszámú falu vagyunk. Költségvetésünk nincs. Éppen ezért a temetések is a lehető legegyszerűbben zajlanak. A hamvasztások pedig még egyszerűbben. Hamvasztásnál máglyát használunk. Összehordunk egy nagy halom rőzsét, elegyengetjük, hogy felülete ne legyen dimbes-dombos és erre fektetjük a halottat. Ez señor Pérez hamvasztásán is így történt.
Akármennyire is úgy vélte a falu többsége, hogy Pérez egy semmirekellő iszákos volt, mégis mindnyájan elkísértük utolsó útjára. Feltettük a testet a rőzsehalomra. Vittünk egy kevés benzint is, hogy könnyebben gyulladjon meg a rögtönzött krematóriumunk, s gyorsabban túl legyünk az egészen. Papunk nem lévén, az mormolt el egy-két imát a gyászolt lelki üdvéért, aki a legtöbb imádságot ismerte, s ezeket hiba nélkül el is tudta mondani. Az utolsó kenet feladása után meggyújtottuk a boglyát. A benzin megtette hatását, a rőzse azonnal lángra kapott, és a halomból több méteres lángok csaptak az égbe.
Ekkor bekövetkezett az, amire senki nem volt elkészülve. Pérez ugyanis a perzselő forróság hatására hirtelen rikoltozni kezdett, rángatózott, bizonyára még fel-alá rohangálni is elkezd, ha nem kötöztük volna egymáshoz a végtagjait. Végül is az agonizáló test lefordult a rőzsehalomról, a földre zuhant és még percekig rángatózott, fájdalmas jajveszékelések közepette még végül valóban ki nem lehelte a lelkét - most már végérvényesen. Egyesek elaléltak a látványtól, míg mások la Chupacabra művét vélték felfedezni a dologban és imákat kezdtek fennhangon mondani, miközben többször vetettek keresztet.
Az esetet követően felelősségre vontuk a falu orvosát - ki sokkal közelebb állt egy sarlatánhoz, mint egy tényleges orvoshoz. Dokink egyből színt vallott és beismerte vétkét. Señora Pérez elégtételt követelt, s lincselésre buzdította az embereket, a tömeg azonban beérte a sarlatán elüldözésével is. Az eset óta kétszer is megbizonyosodunk, hogy halottaink tényleg meghaltak-e. Kicsiny falunknak viszont azóta sincs új doktora...