Ez is 1944-ben történt
Marosvásárhelyen, 1944. július 6-án.

HARMADIK ÉVFOLYAMOT követő vakációt nem akartam csupán pihenéssel eltölteni, ezért - mivel kilátásom nyílt rá el akartam valahol helyezkedni. Ezért nyár elején, egy verőfényes napon megjelentem a Burger-kertben. Marosvásárhelynek ez egy gyönyörű része, egy rendezett parkerdő (itt tartották nyaranta a kisiskolások nyári táborát). Egyik osztálytársamat is itt alkalmazták. Tetszett a környezet és arra gondoltam, milyen jó lenne nekem is itt dolgozni nyáron. Vilmos bácsi, édesapám kollégája vezette a nyári tábort, az ő közbenjárásával engem is fölvettek a táborba.
Másnap Pityuval testvérbátyámmal mentem fel a Burgerbe. Csodálatos, hogy engem is fölvettek! Már szerdán 8 órakor kezdhetem a munkát! Örömmel újságoltam el otthon szüleimnek a jó hírt.

NAGYMAMÁNÁL PÁVÁN, rokonok körében töltöttem a nyár további részét. Nem sokáig élvezhettem itt a vakációt, mert a történelem mindenbe beleszólt. 1944. augusztus 23-án táviratot kaptam otthonról:
Kata azonnal induljon haza!
Mi történt otthon? Elsírtam magam. Gyorsan csomagoltam, mert már reggel indulnom kell.
Elbúcsúztam a rokonoktól. Szegény Nagyanyám! Azt mondta nekem: Katakám, utoljára látlak! (Utólagos bejegyzés: sajnos, valóban úgy történt, soha többé nem láthattuk egymást!)
Nagyon szomorú búcsúzkodás volt. Úgy éreztük mindnyájan, hogy veszélyes, komoly idők közelednek.
Ilus néni kocsival kísért az állomásra. Ott értesültünk arról, hogy éjjel árulás történt, a románok Yassynál átálltak az ellentáborba.
Nagyon aggódott Ilus néném, hogy hazaérek-e? Mi lesz, ha utazás közben megszakad a vasúti összeköttetés? Akkor aztán se itt, se otthon nem leszek. Ellátott jó tanácsokkal, ha valami nem várt dolog történne út közben, nyugodtan menjek be bármelyik katolikus plébániára, és ott kérjek segítséget.

EZEKET A SOROKAT már itthon Marosvásárhelyen írom. 1944. augusztus 24-ikét mutat a naptár. Tegnap a vonaton mindenki olyan furcsán viselkedett. Hirtelen minden megváltozott. Mindenki a politikával foglalkozott. A körülöttem ülők akárcsak én telefon vagy távirati értesítésre indultak útnak.
Egy kedves tanárnő volt az útitársam, Szeged mellett lakik, ő is a Székelyföldön járt, Kézdivásárhelyen, katona férjét látogatni. Egy fiatal tanító pedig velem szemben ült, ő Kolozsváron lakik. Nagyon foglalatoskodott körülöttem.
Otthon izgalommal várták érkezésem. Féltek, hogy mégsem fogok azonnal indulni. Szerencsére, nem történt semmi baj, fontos, hogy itthon lehetek.

Utolsó vacsora otthon Marosvásárhely, 1944. szeptember 8.
APUKA ÉS PITYU behívót kapott (Guszti bátyám már a fronton van). Még nagyobb a felfordulás a városban, mint eddig. Tegnap a városházán polgári személylapot akartam kérni, s a 46-os szobát már zárva találtam! Érdeklődésemre a folyosón közölték velem:
Szombathelyen tessék keresni!
Köszönöm, válaszoltam, és arra gondoltam: ha már a hivatalokat költöztetik, nagy baj lehet. Apukám otthon azzal próbált vigasztalni, hogy ő tudja, mikor kell majd félni, jók az összeköttetései. Én próbáltam nyugodt maradni, talán valami csodában bíztam, hátha mégis maradhatunk, nem kell elhagynunk az otthonunkat.
Délután Ötvös érkezett a bátyámmal (most kapták meg a képesítőt a tanítóképzőben). Meghívtak estére egy flekken vacsorára, hogy együtt ünnepeljük meg ezt a nevezetes napot. Jó, én benne vagyok. Öt fiú jön (Pityu osztálytársai) és mi ketten lányok).
A Ritz pincébe mentünk. Flekken ugyan nem volt, helyette Tordai-pecsenyét vacsoráztunk. Utána finom, félédes pezsgőt ittunk, amitől megjött a hangulatunk. Dalolgattunk és táncoltunk. A fiúk óriási pirosszegfű-csokorral (50-50 szál!) kedveskedtek nekünk.

Jól éreztük magunkat, mégsem voltunk igazán vidámak. Valami ismeretlen árnyék telepedett közénk, mintha minden megváltozott volna körülöttünk. Lelkileg én se voltam egészen ott, gondolataim messze kalandoztak azokhoz, akik távol vannak ugyan tőlem, de szívemben hordozom őket.
Tizenegy óra után mentünk haza. Legszebb emlékeim között őrzöm ezt az estét, mert ez volt az utolsó, ami még szép lehet itt, Marosvásárhelyen. Csodálatos, hogy ma nem volt légiriadó a megszokott időben. Talán azért, hogy az esténk zavartalan legyen.

Indulnunk kell: Marosvásárhely, 1944. szeptember 9. szombat
ALIG ALUDTUNK valamit. Már közelről hallatszik az ágyúdörgés, a front egyre közeledő, félelmetes moraja. A repülők állandóan zúgnak fölöttünk. Borzasztó a felfordulás mindenütt! Egymáshoz szorosan közel, állandóan mennek a különféle járművek, civil- és hadi felszerelésekkel. Katonák kocsin és gyalog: magyarok; németek... Költöztetik a kórházakat.
A nagy-állomás felé ahol lakunk még annál is nagyobb a felfordulás. Az utakon nem lehet keresztülmenni.
A katonai parancsnokságon ajánlották Apukának, hogy most már vonaton vagy gyalog - ha elhatároztuk, hogy megyünk indulnunk kell a front elől. Itt az utolsó perc. Ki tudja, mi lesz Erdély sorsa a háború befejezése után?
Szüleim döntöttek, hogy azonnal csomagolunk. Hárman megyünk: Anyukám, Bandi testvérem és én. Személyenként egy-egy nagy személypoggyászt lehet feladni, és mindenki vihet magával egy kisebb bőröndöt, amibe a mindennapi személyes holmija, s még egy váltás ruha belefér. Én a kincseimet bepakoltam: imakönyveimet, a fényképezőgépet, családi fotókat, naplóimat.
Guszti bátyámat tavasszal hívták be, már a fronton van. Pista bátyám is megkapta a behívóját, Apám pedig itt teljesít szolgálatot Marosvásárhelyen. Ő se marad sokáig, levente-csapatot menekít Nyugat felé.

Utolért bennünket a front Kisbárkány, 1944. december 16.
HIÁBA MENEKÜLTÜNK ezer kilométert. Az ablakból látom, hogy a szomszéd kert felől orosz katonák tömege érkezik, vállukon, fejükön tarka, zabrált abroszokkal, ágytakarókkal egymás után ugrálnak át a szomszéd folyosójáról az iskola udvarába és sietve távoznak a falu felé. Hozzánk egyikük benyit: Szó nélkül leemeli a konyhaszekrényre fölakasztott egyetlen zsebóránkat, füléhez emeli, zsebre dugja, majd egy másikat fölakaszt a helyére, ami nincs felhúzva.
Utána kedves vendégünk; kínálás nélkül belemarkol a tálba és marokszámra kiemel a friss pogácsából, s a zsebeit megtömve, ahogy jött köszönés nélkül távozik.
Hajnali négy órakor minden zúg és morajlik, remeg az egész környék... Félelmetes, ahogy fejünk fölött süvöltnek a különféle gyilkos lövedékek. Tehát itt, a világvégén sem kerülhettük el a frontot, hiába menekültünk ezer kilométeren át!

Zörgetnek az ajtón, a szomszédból jöttek értem. Egy idegen van náluk, nem értik egymást! Sietve indulok hozzájuk. Egy hiányos öltözetű, riadt ember ül a konyha saroklócáján. Lengyelül és németül beszél. Kifaggattam, s elmondta, hogy az oroszok elől menekült. Kapott enni, meleg ruhát, kabátot, én pedig a kerítésen átmászva jutottam haza.
Az udvar megint németekkel van tele, itatják a lovaikat. Újra kezdődött a csimm-bumm. A németek hamar elindultak Nagybárkány felé, a menekültnek is sikerült velük elmenni. Sokáig tartott a lövöldözés.
Még hogy ez a kicsi falu a világ vége? A front ide-oda mozog. Hol németek, hol oroszok váltják egymást.
Micsoda fontos hely lett Kisbárkány, ez a 44 házból álló kis falu!

FÉLELMETES. Néhány óra alig telt el, s megint tele van az erdőszél orosz katonával, körös-körül feketéllik tőlük a behavazott környék. Mindenhová benyitnak, hozzánk is. Ami kezükbe kerül, mindent visznek. Nyitogatják az ajtókat, szekrényeket, fiókokat, németet keresnek, azt kiabálva: Nyemecki, nyemecki? Idegesek s nem valami barátságosak.
Megint benyit három vad tekintetű orosz, ők is németet keresnek, közben Bandi testvéremre mutogatnak. Anyukám eddig szót tudott velük érteni, de most hiába magyarázta, hogy a fiú nem német, hanem a fia. Megmutatta nekik a pecséttel ellátott arcképes vasúti igazolványát. Elkapták tőle, összetépték, rátapostak, tovább hadonásztak. Mindnyájan halálra rémültünk. Mi lesz most? Nem akarják megérteni!? Azt hittük, hogy a szemünk előtt fogják agyonlőni. Csak nagy nehezen csillapodtak le.
Sokan bejöttek a nagy konyhába, melegedni, a földön körben ülve kártyáztak. Még a lábszárukon is, bokától térdig sok-sok karóra van fölcsatolva. Ki tudja, miért kell nekik annyi karóra?

1944. december 19.
ALEXANDER KATPITÁNY napok óta befészkelte magát hozzánk: Azt mondta, itt marad, hogy ne féljünk. (Én mégis félek.) A frontról jön be pihenni, a konyhában egy heverőn most is alszik. Közben két fiatal katona berobban az ajtón, körülnéznek. Az egyik Pityu bátyám nadrágját gyömöszöli a táskájába.
Anyukám fölébresztette a kapitányt: Kaptány, ébredjen, elviszik a fiam egyetlen nadrágját! Alexander felkelt, nagyon begurult. Elkapta a gyereket, akinél a nadrág volt, és a szó szoros értelmében hátulról belerúgott. Anyukám értette, mit mond neki: Nem szégyellitek magatokat, menekültektől zabrálni? Gyorsan eliszkoltak, s őket többé nem is láttuk.

1944. december 21. csütörtök
AZ OROSZOK bejövetelének első pillanatait a légnyomás miatt kitöredezett ablakú, dermesztően hideg szoba padlóján hasalva, naplómban örökítettem meg. Alig bírom a tollamat használni a dermesztő hidegben. Naponta ide lopódzom be, hogy leírhassam a történteket. Fejünk fölött röpködnek az aknák, csak úgy reng a ház. Amikor nagyon erős a hangja, sarokba húzódom. Vaszillal már megbarátkoztunk, sok orosz szót lediktált nekem, már megtanultam néhány mondatot.

Háborús orosz fánk. Éhes katonák jöttek be felszerelve másoktól elzabrált ételfélékkel. Kérték anyukámat, süssék meg ezt az orosz fánkot.
HOZZÁVALÓK: 2 kg 00-ás lisztet (akkor így hívták a legfinomabb réteslisztet, amiben nem volt hiányunk, mert anyukámnak sikerült beszereznie a család számára megfelelő mennyiséget) összedörzsölünk annyi zsírral vagy vajjal, amennyi éppen akad a házban. Majd egy sajtár (abban az időben tej fejéséhez használt, vödörnyi űrtartalmú edény) friss tehéntúrót (valamelyik gazdától csak úgy áthozták) leszűrjük a savót róla.
Utána a család fürdéséhez használt nagyméretű, (esetleg kisúrolt) lavórjába téve, hozzáadunk 5-6 tojást persze feltörve , amit előzőleg villával felverünk, kevés sót, ha van 2-3 kanál cukrot (akkor nem volt), és az egészet alaposan összedolgozzuk.
Gyúródeszkán is történhet a tészta összedolgozása, ha az éppen nem helyettesíti a lövöldözés közben kitört ablakot, mint akkor.
Jó erőben levő gazdasszony kell a rengeteg tészta eldolgozásához! Szegény anyám - az akkori viszontagságok között éppen elég gyenge állapotban végezte ezt a feladatot.
Közben, lehetőleg a régimódi, rakott-tűzhelyre teszünk két nagyméretű, mély sütőtepsit, azokban felolvasztunk annyi zsírt, hogy félig legyen az edényben. Felforrósítás után a tészta masszáját kinyújtva, nagy fánkokat szaggatunk belőle, majd a zsírba helyezve, mérsékelt tűzön mindkét oldalukon szép pirosra sütjük.
Ha van, porcukorral megszórjuk (akkor nem volt, mégis gyorsan elfogyott).