Magányos napsugár rohan át a tájon,
Még köd lepi a mezőt, s dér a fűszálon.
Gyengéd fénysugarat nem veti meg társa,
S világom betölti napnak ragyogása.

Egy más világ ez, itt pataknak csordulása
Töri meg a csendet, fáktól tömör suhogás,
Méhek kelnek útra, s szállanak virágra,
visszhangzik a tájon egy óriás szárnycsapás.

Itt, e földön él az ember, ki mégsem úr,
Sosem tekint magán és a búzatáblán túl,
Itt nincs ki önző, nincsen gond, nincs se járvány,
De úra van e tájnak mégis: a sárkány.

Óriás lények, éltük, létük célja egy van:
A tündérek örzői, mindegyiknek egy van.
Szolgái a törékeny tündéri világnak,
Szolgák, mégis urai mezőnek s virágnak.

Nincsen emberfia ki ártana nekik,
Hisz óriások mind, nagyságuk elvakít,
Szárnyuk csapása mint szélnek tombolása,
szívük dobbanása hegyorom omlása.

De ember mégis romlott, mert vére tehet róla,
Az idő telik lassan, elméjét megbontja.
Bűntelen lelkét egy gonosz méreg hatja,
Mely mindig is ott volt, tudja Ádám s Éva.

Képzetét átjárja gonosz lények hada,
Már nem elég a búza, másét akarja,
Féktelen méreg, mely egészét átjárja,
Kardot, fegyvert fog, szívét harag táplálja.

Romló világomba tündérek hada siet,
Hogy megállítsák ezt a végzetes tévhítet,
Mert romlott emberi faj nem kerülhet oda,
Hol hatalmas sárkányok tértek uralomra.

Trónra akar jutni fegyverrel az ember,
Edzett acél Karddal, vérengző sereggel,
De szembeszáll a rosszal, magát elé veti,
S tündérnek éltéért sárkány éltét veszti.

Mert hatalmas nagy szörnyek, mégis gyenge lények,
Ártani nem tanitotta meg őket az élet,
Csak oltalmazni azt, mit olyan fontos, tündért,
A jóért áldozni fel mindent, s nem a bűnért.

De szörnyü sárkány teste nem más mint álca,
Tündérnek világából leszállott párja.
Mert csak együtt lesznek egész, míg tart a lét,
Ha sárkány éltét veszi, azzal egy tündérét,

Mert kardot ha sárkány vére festi össze,
Valahol egy tündér holtan esik össze.
És ha sárkányok már nem lesznek a tájnak,
Emberek, s a rossz lesz urai a világnak...