HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 37

Tagok összesen: 1909

Írás összesen: 50403

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2020-07-07 20:14:30

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Danielle D. TaylorFeltöltés dátuma: 2016-05-14

A sötétség hercege

1. fejezet




Úgy éreztem a világ egy helyben áll, azt kívántam bárcsak megszűnnék létezni. Egyedül maradtam már megint. A második családom veszítettem el, és rajtuk kívül nincs senkim. Túl sokat utaztam ahhoz, hogy barátaim legyenek, de mostanáig valahogy nem is hiányoztak.
Most, hogy véget ért a szüleim temetése, ahol a pappal kettesben voltunk csak, míg meg nem érkezett egy rendőr, aki a kezembe nyomta a fizetési felszólítást kilakoltatás ellenében. Csak egy barátra vágytam, és egy esernyőre a zuhogó esőben.
A kapucnim nem sokat segített, már bőrig áztam. Magam köré fontam a karom és azon gondolkodtam hová is mehetnék, amikor észrevettem őt.
Hosszú, fekete kabát és fekete csizma. A legfurább pedig a fekete napszemüveg, annak ellenére, hogy legalább már 3 órával ezelőtt besötétedett. Valahogy furcsa érzés fogott el, amint megpillantottam. Kirázott a hideg, mégis vonzott magához. Láthatólag senki se törődött vele. Pedig azt hinné az ember, hogy egy ilyen fura alakot majd mindenki megbámul. Nem tudtam ellenállni, követni kezdtem.
Hangtalanul lépdelt és szinte egybeolvadt a sötétséggel. Nem volt egyszerű dolgom. Egy régi, elhagyatott templomhoz ment. Indákkal benőtt épület volt, melynek ablakai több helyen betörtek és falait graffitik tarkították. Egy vaskapu lógott erőtlenül a tartószegeken, mögötte pedig egy gazokkal teli kert volt. Hangos nyikorgással kijjebb tárta a kaput.
Amint eltűnt az épületben, én is utána mentem. Furcsamód odabent égett néhány gyertya. Vöröses fény derengett kissé földöntúli hangulatot teremtve. Elbújtam a leghátsó pad mögé, majd kikukucskáltam és tekintetemmel őt kerestem. A padok között vonult végig, már majdnem az oltárnál járt. Ahogy jobban megnéztem, valaki ült a legelső sorban.
Fekete csuklya volt rajta, ráadásul túl messze is volt tőlem, ezért nem láttam se az arcát, se semmi mást belőle, de innen távolról nézve olyan volt, mintha valami fekete füst szállna fel belőle. A titokzatos fekete alak megállt mellette és őt figyelte. Pár pillanatig csak némán figyelt majd mély, reszelős hangon megszólalt.
- Nem gondolod kissé ironikusnak, hogy pont itt rejtőzködsz?
- Mit akarsz? - kérdezte a másik olyan hangon, amit leginkább a Sátánéhoz tudnék hasonlítani.
- Téged.
- Mi vagy?
- Vadász. Rád vadászok.
- Akkor hát mire vársz? - kérdezte, majd valami állatias hangot hallatott és rátámadt a fekete ruhásra.
Mintha a másik számított volna rá, kabátjából előhúzott egy fegyvert és szájba lőtte támadóját. Az a földre rogyott, majd nem sokkal később egy kisebb robbanással apró cafatokra szakadt. A vére még hozzám is elért, én pedig undorodva töröltem le magamról.
Vártam, majd amikor újra kipillantottam a pad mögül, a fekete ruhás alak pontosan előttem állt. Ijedtemben sikoltottam és próbáltam menekülni, de a rozoga ajtó, mint egy varázsütésre bezáródott előttem.
- Ki vagy, és miért követtél? - kérdezett, én pedig nem mertem ránézni.
Jeges hideg futott át a testemen, szinte a csontomig hatolt. Testem minden ízében reszketett. Nem tudtam mit is kéne tennem. Menekülni esélyem sem volt, a szemébe nézni pedig féltem. Várt... nem szólt egy szót se. Majd hangtalanul elindult felém és maga felé fordított. Most láthattam először az arcát. Fekete haja kócosan a szemébe lógott.
A szemei pedig... istenem azok a szemek olyan kékek voltak, akár a tenger. Azonnal megbabonázott, amint belenéztem. Végigtekintett rajtam, majd elkapta a karom.
- Te most velem jössz - húzott a templom hátsó traktusa felé.
Nem szóltam semmit, nem is ellenkeztem. A templom mögött egy fekete motor állt. Egyszerűen felült rá, majd engem is maga után rántott.
- Kapaszkodj - aztán teljes gázzal elindult.
Nem volt más választásom, ráadásul egy belső hang azt súgta, menjek vele. Felszálltam mögé, és átkaroltam a derekát. Azonnal elindult, és a motor felbőgésével egy időben a templom ajtaja kirobbant a helyéről.
Emberszerű lények rohantak utánunk, de emberfeletti sebességgel. Magasabbak voltak az átlagnál, és sokkal izmosabbnak tűntek. Mindegyikük haja fekete volt, kiemelve hófehér bőrüket, ami csak még furcsábbá tette őket. Egyikük közelebb ért, és felém kapott. Fájdalom nyilallt a combomba, majd egy pillanat múlva már alig éreztem.
A motor felemelkedett, én pedig ilyedten még szorosabban kapaszkodtam. Amikor újra két kerékre érkeztünk úgy tapadtam a hátára, mint akinek az élete múlik rajta. A szél süvített a fülembe, a szemem szorosan összezártam. Néha úgy éreztem egy-egy kanyarnál, mintha bármelyik pillanatban felborulhatnánk, de aztán valahogy mindig sikerült elkerülnie.
Morgásfélét hallottam át a szél süvítésén, ezért kinyitottam a szemem. Az egyikük mellénk ért, szemei vörösen fénylettek, és egyenesen rám vicsorgott. Fogai mind hegyesek voltak, mintha csak lereszelte volna őket. Ekkor egy újabb kanyart vettünk, üldözőnk pedig egy épület falának csapódott.
Úgy éreztem mintha már legalább két várost elhagytunk volna, de sikerült lerázni az üldözőinket. Most viszont újra egy régi kolostorféleségben találtam magam. Éppen bezáródott mögöttem az ajtó, amikor a fájdalom a jobb combomba visszatért.
A falnak hátráltam, és egyik kezem a sebre szorítottam. De a vérem utat tört magának az ujjaim között. A fájdalom egyre nőtt, az idegen srác pedig hozzám sietett.
- Ez nem lesz jó, az egyik vámpír megmart.
- Álljunk csak meg, vámpír? Miről beszélsz?
- Erre nincs időnk, sietnünk kell - mondta, majd ölbe kapott és szinte futva indult el velem.
A sebem égni kezdett, és mintha a tűz a véremmel együtt szétáradt volna az egész testemben. Amint elérte a szívem, olyan érzés volt, mintha valaki fojtogatna. Nem kaptam levegőt, amitől a testem görcsbe rándult.
A következő pillanatban már egy ágyban voltam, és megmentőm hol engem szólongatott, hogy dühös arccal egy Edward nevűnek ordított. Egy lány és két fiú sietett hozzánk. A lány rám se nézett, az egyik fiú megmentőmet vonta kérdőre, én pedig megragadtam a másik fiú kezét.
Arcát álarc fedte, ami rémisztőnek hatott volna, ha nem látom ezüstös szemeit. Amikor megszólalt, a többiek elnémultak. A mellkasom felé tette a kezét, majd mormogott valamit, amitől újra kaptam levegőt.
- Kaithlin hozz orbáncfüvet, silphiumot, aloet, bazsalikomot, görögszénát, tömjént és az anti-vámpír mérget!
A lány ezzel elsietett, az álarcos pedig végig futtatta kezét a testem felett. Megmentőm a álarcos fiút figyelte, nem is törődve a másikkal, aki újra kiabálni kezdett, a fülétől nagyjából fél centire.
- Damien, beszélned kell a Mesterrel - mondta az álarcos, mire megmentőm bólintott. - És vidd magaddal Ericet is, mielőtt összevarrom a száját.
Végre csend lett. Megmentőm, Damien kirángatta a társát, és sietős léptekkel eltűnt. Tekintetem újra az álarcosra szegeztem.
- Nem kell félned, itt jó kezekben leszel. Egykor ígéretet tettem, ezért nem hagyhatlak meghalni.
Kezét a szemeim felé tette, én pedig azonnal alámerültem a sötétségben.


Nem tudom, hogy elájultam vagy elaludtam, de ahogy magamhoz tértem már csak minimális fájdalmat éreztem. A szemem bántotta a fény, de nem csuktam vissza. Éreztem, hogy valaki a kezemet fogja. Arra fordultam, de nem akartam hinni a szemeimnek. A kezemet fogta és az ágyam szélére dőlve aludt.
Az emlékeimbe akartam vésni minden egyes vonását. A szája ívét, a szempillái hosszát, az orra vonalát, a haja kócosságát. Már akkor vonzott benne valami, amikor az utcán megpillantottam. Furcsa bizalom ébredt bennem iránta, és a szüleim mindig azt tanították, hogy hallgassak az ösztöneimre.
Nem kéne bíznom egy idegenbe, mégis ismerősnek tűnt. Mint egy idegen, akit gyakran lát az ember egy kávézóban, mégse ismeri. Tudni akartam honnan ismerős, ezért egy ötlettől vezérelve óvatosan felemeltem másik kezem, és egy kósza tincset, ami arcába hullott helyére igazítottam. Rossz ötlet volt, mert amint elvettem a kezem, ő kinyitotta a szemét.
- Jobban vagy? - kérdezte.
Túl meglepett voltam ahhoz, hogy válaszolni tudjak, ezért csak bólintottam. Lassan felegyenesedett, majd kezeinkre meredt. Én is követtem tekintetét, ő pedig elengedte a kezem.
Olyan érzésem volt, mintha egy részem szakították volna ki belőlem. Valahogy olyan... helyesnek és természetesnek tűnt, hogy fogta a kezem.
- Miért vagy itt? - kérdeztem és elfordultam.
- Mert a tanítód vagyok. Kötelességem melletted leni.
- Várj, mi? Tanítóm? - tisztult ki azonnal a tudatom.
- Beszéltem a Mesterrel. Találkozni akar veled, amikor már jobban érzed magad, de szeretné, ha a céhben maradnál.
- A céhben?
- Hosszú történet... de ígérem, idővel mindent megtudsz.
- Na jó, elég! - felültem az ágyban és próbáltam messzebb kerülni tőle - Most komolyan azt várod, hogy gondolkodás nélkül mindent elhiggyek neked? A szemem láttára öltél meg valakit.
- Valamit - javított ki, de nem figyeltem rá.
- Aztán magaddal rángattál.
- Megmentettelek.
- Ide hoztál és azt állítottad, hogy vámpírok támadtak meg. Aztán ki tudja mit adtatok be nekem, mert a sebtől, amit miattad szereztem rosszul lettem.
- Ellenmérget kaptál, hogy ne változz át.
- Ó persze, mert vámpírok léteznek, és pont rám vadásznak. Várj csak, leszaladok a boltba egy kis foghagymáért, és faragok egy karót a szék lábából. Ja és beszerzek pár feszületet meg szentelt vizet is, oké? Ne nézz már ennyire hülyének...
- Nem néznek hülyének. Én teljesen komoly vagyok. Tényleg vámpírok támadtak meg, bár valószínűleg engem üldöztek, amiért végeztem a vezetőjükkel.
- És mégis honnan tudod a nevem?
- Azt... még nem mondhatom el - fordította el rólam a tekintetét.
- Jó ebből elegem van... egy szavadat se hiszem el. Inkább hívd ide az álarcost.
- Edwardot? - nézett újra a szemembe.
- Tudom is én hogy hívják...
Szó nélkül felállt, és kiment. Most néztem csak körbe. Úgy nézett ki, mint a Roxfortos gyengélkedő. Már csak Madam Pomfrey hiányzik.
Kicsit még szédültem, de kimásztam az ágyból. Egyenesen az ablakhoz mentem, és kitártam. Jól esett a friss szellő, valahogy megnyugtatott. Lehunytam a szemeim és élveztem, ahogy a tavasz illata minden egyes fuvallattal egyre erősödik.
- Úgy hallottam beszélni szeretnél velem - szólalt meg egy hang mögöttem.
- Igen - mondtam, de nem fordult meg és a szemem se nyitottam ki.
- Végre felmelegedik az idő, és életre kell a természet.
- A változás ideje - súgom és megfordulok, hogy a szemébe nézhessek. - Azt mondtad nekem, hogy ígéretet tettél, ezért nem hagyhatsz meghalni. Mégis kinek tettél ígéretet?
- Valójában nem én tettem, hanem az apám. De mivel én találkoztam veled, és én is ott voltam akkor, úgy éreztem, nekem is vigyáznom kell rád.
- Ott voltál akkor? Nem értelek...
- Az apáink mondhatni társak voltak. Nem is... inkább barátok. A mikor megszülettél az én apám is ott volt, és megígérte a szüleidnek, hogy ha bajba kerülsz, ő majd vigyáz rád.
- Akkor te ismerted a szüleim?
- Mondhatni, de akkor én még nagyon fiatal voltam, alig emlékszem valamire.
- És az apád? Ő hol van most?
- Nem tudom. Már évek óta nyoma veszett.
- Sajnálom...
Bár az arcát nem láttam, mégis biztosra vettem, hogy elmosolyodott. Szerettem volna megkérdezni, hogy mire kell az álarc, de úgy éreztem túl személyes kérdés lenne. Visszafordultam hát az ablakhoz, ő pedig mellém állt.
- Ha bármiben segíthetek, csak szólnod kell.
- Nehéz lesz, ha még a nevedet se tudom.
- Igaz, a bemutatkozással kellett volna kezdenem. A nevem Edward.
- Jessmine - mosolyogtam rá -, de hívj csak Jessnek. Most pedig el tudnád magyarázni, hogy mégis mibe csöppentem?
Én az ablakpárkányra ültem, ő pedig mellettem állva próbált mindent elmagyarázni úgy, hogy még is megértsem. Benne jobban bíztam, mint Damienben, bár nem tudnám megmondani, hogy mégis miért. Az álarca miatt inkább félnem kéne tőle, de az ezüstös szemei bizalmat keltettek bennem.
- Gyerekként biztos hallottál már természetfeletti lényekről, mint a vámpírok, a vérfarkasok vagy a szellemek. Az igazság az, hogy valóban léteznek, nem csak a gyereket riogatják velük, bár igaz, hogy kicsit máshogy. A vámpírok itt is vért isznak, de csak éjszaka mutatkozhatnak, és nem használ ellenük se a foghagyma, se a kereszt. És nem mindenki változik vámpírrá, akit megmarnak, egyesekből vámpírvadászok lesznek, mint amilyen Damien is.
- Akkor én...
- Nem te nem leszel az. Akkor már megkezdődött volna az átváltozás. Vérfarkasok. Ők tényleg állatok, csak nagyon kevesen képesek megtartani az emberségüket átalakult formában. Léteznek boszorkányok, a hiedelmekkel ellentétben nincsen fehér és fekete boszorkány, minden boszi gonosz. Egyelőre a fajokról legyen elég ennyi, térjünk át egy fontosabb témára.
- Van fontosabb téma is?
- Igen, a céhek. Egyfajta szövetségek, ha úgy tetszik. A mi céhünk neve Fraternitas, és mint minden céhnél, nálunk is vannak aktív tagok, és vannak gyakornokok. A gyakornokok olyan emberek, akik egy korábbi tag leszármazottjai, de még nem ébresztették fel az erejüket, vagy kívülállók, akik valamilyen erő jelét mutatták. Minden céhet egy Mester irányít, aki mindent irányít, és kapcsolatban áll a... hogy is mondják köznyelven? A fejesekkel. Ő hozza meg a céh szabályait, és ő dönt arról, kik csatlakozhatnak. Ő jelöli ki a társakat és mestereket, ő dönt a küldetések felől, egyszóval mindent átlát és irányít.
Próbáltam elfogadni, hogy léteznek vámpírok, vérfarkasok és még ki tudja mik. Olyan volt, mintha csak álmodnék. De végre tudtam mik azok a céhek, és hogy miféle Mester akar velem találkozni.
- Oké, már csak egy dolgot nem értek. Én mégis hogy tartozhatnék ide?
- A szüleid is közénk tartoztak. Az édesanyád mágus, az édesapád cataphractos volt.
- Hogy mi?
- Lényegében egy sebezhetetlen katona. Bizonyos képességeiket örökölted, de csak az ariolos képes teljesen felébreszteni az erődet.
- Szóval nekem van valamilyen erőm?
- Nagyon valószínű. Én is érzem benned. Mit szólsz, készen állsz találkozni a Mesterrel?
- Ez is pont olyan jó pillanat, mint bármelyik. Menjünk, had essek túl rajta.
Edward bólintotta, majd elindult én pedig követtem. Úgy éreztem jobb egyszerre túl lenni az egészen. Ha most nem tudok meg mindent úgy éreztem be fogok csavarodni. Egy végtelennek tűnő folyosó végén egy legalább 10 méter magas ajtó állt. Edward pár lépéssel előtte megállt és lehalkította a hangját.
- Valamit tudnod kell, mielőtt bemész. A Mestert nem fogod tisztán látni, ez egyfajta szabály nálunk, szóval ne nagyon bámuld. Készülj fel a legrosszabbra, mert nincs egyedül.
Mielőtt bármit kérdezhettem volna, az ajtó kinyílt, Edward pedig szó szerint belökött rajta. A lendülettől majdnem sikerült elesnem, de amikor hátra fordultam, hogy kérdőre vonjam, szó szerint az orromra csapódott az ajtó.
- Üdvözöllek gyermekem - hallottam egy mély hangot mögülem.
Megfordultam, de senkit se láttam. Úgy nézhettem ki, mint valami idióta, amikor hirtelen mellettem termett két férfi, és elkapták a karjaimat.
- Hé, mégis mit művelnek? - kiáltottam és próbáltam szabadulni a szorításukból.
- Nincs okod félelemre, gyermekem - hallottam újra a mély hangot.
- Én nem vagyok a gyermeke. Jobb, ha visszahívja az embereit, vagy különben...
- Különben?
Nem tudtam mit válaszolhatnék. Éreztem, hogy semmi esélyem ellenük, mégse adtam fel. A lábam nem érte a földet, így nem tudtam lendületet venni, vagy megállásra késztetni őket. Egy választásom maradt csak. Megnéztem melyikük tűnik sebezhetőbbnek, majd lábaimat a derekára fontam, hogy szüksége legyen mind a két kezére ahhoz, hogy leszedjen magáról.
A tervem látszólag bejött, mert az egyik kar elengedett, de mielőtt a másiktól is megszabadulhattam volna, Damien jelent meg előttem.
- Jessmie elég lesz. Senki se akar bántani.
- Nekem nem úgy tűnik. Ha nem akartok bántani minek a két gorilla?
- A saját biztonságod érdekében.
- A saját biztonságom? Mitől félnek, hogy ha nem tetszik, amit mondanak megfojtom magam?
- Nem a fizikai erőd jelenti a problémát - kezdte Damien, de az a mély hang elnémította.
- Nincs időnk magyarázkodni. Mostantól a Fraternitas tagja vagy. Damien lesz a mestered, amint felébredt az erőd.
- Milyen erőmnek kéne felébrednie? - kérdeztem, de választ már nem kaptam.
Sötétbarna csuklyát viselő alakok léptek elő az árnyékból, engem pedig az egyetlen fénysugár közepére vonszoltak. A csuhások körbe álltak, mint valami szekta. Az egyik közelebb lépett, de amikor a fény megvilágította a csuklyát, nem akartam hinni a szememnek.
Arc helyett csak füstöt láttam. Semmi emberit nem láttam bennük, és ekkor kezdtem el félni. Egyre közeledett hozzám, én pedig bármit megtettem volna, hogy távol tartsam magamtól. Az a két gorilla még mindig nem engedett a szorításon, sőt még erősebben tartottak.
Segélykérően néztem Damienre, de a tekintetünk csak egy pillanatra találkozott, ő máris elfordította rólam a tekintetét. Ebből tudtam, hogy tényleg a legrosszabbra kellett volna felkészülnöm, maikor beléptem az ajtón.
A csuhás odaért hozzám, és amikor a keze a homlokomhoz ért a világ megszűnt egy pillanatra. Egyfajta fénygömb kezdett el növekedni a homlokomnál. Egyre világosabb lett, és ahogy a fény erősödött, vele erősödött a fájdalom is.
Úgy éreztem szétrobban a fejem. Ahogy a fény egyre nőtt, lassan felemelkedtem a földről, majd a fény körülvette az egész testem, én pedig magzatpózba húztam magam. Amikor már minden izmom sajgott, testem megfeszült, fejem hátrabicsaklott.
Sikolyra nyitottam a számat, de hang helyett fény tört ki belőlem. Nem csak a számon át, de a szememből és a kezeimből is. Szinte felrobbant az erő és mindenkit leterített, vagy a falhoz vágott.
A csuhások a helyükön maradtok. Amikor a fényem halványodni kezdett, egyszerre felemelték a fejüket, és a csuhákból kiszállt a füst, felettem egyesülve.
- Nagy erőhöz nagy tettek tartoznak - jött egy rekedtes hang a füstfelhőből. - Te vagy a kulcs, hogy a világ végre békére leljen, és a fajok háborújának vége szakadjon. Te vagy a kiválasztott, kinek ereje túlszárnyalja még az Isteneket is!
A fájdalmam végre enyhülni kezdett, de az egész testem verejtékben úszott. Magzatpózban feküdtem a hideg padlón, amikor az ajtó újra kinyílt, és 5 férfi lépett be rajta. Csak az árnyékukat láttam, a fájdalomtól még mindig homályosan láttam.
- Ő tehát a kiválasztott - állt meg az egyik a fejemnél.
- Nem lehet, hogy az ariolos tévedett? - kérdezte egy másik.
- Az ariolos sohasem téved! - kiáltott rá a másik.
- Mind hallottuk a jóslatot - szólalt meg újra az első. - Minden ennek a lánynak a kezében van. De tudnunk kell mitől ilyen különleges.
Újra karok ragadtak meg, felemeltek a padlóról és magukkal vonszoltak ki tudja hová...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

sailor bejegyzést írt a(z) Az én virágom a réti pipitér című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) a legjobb rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) a legjobb rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Töredék című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Töredék című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Több mint barátság, félig sem szerelem című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Több mint barátság, félig sem szerelem című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Talán ma című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Talán ma című alkotáshoz

gleam alkotást töltött fel Töredék címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Talán ma című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel a legjobb rész címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) az özvegy című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)