Késlekedik minden éjjel a holnap,
hol fáradt platánfák ringatóznak.
Adósa az éjszakának, a levelek
gyűjtötte neszek csendes remegése.

Reggelre tétován feltámadt a szél.
Induljak most útnak gyökereimmel,
csodát nem adhatok, talán láng vár,
melyben mindennap éghetek porrá,
túl koros vagyok, de nem korhadok,
csak hull foltokban ezüstös kérgem.
férgek vájtak alá alagutat, de minek,
gondolta magában az öreg platánfa.

S ha kidőlnek sorban büszke társaim,
vagy kivágják egytől egyig mind,
gazdátlanul tűnik el árnya a fáknak,
hull forgácsa, hull a kékje az égnek.