Selymes réteken sétál az őszülő szerelem.
Kalapja fekete, álarca kelepce.
Sanzonok, s a régi teraszok, mik átölelték bánatát,
a sose volt nyár illatát.


Zongora dallama, ez ma is úgy van, mint valaha.
Szemében csillagok, ezer éve olyan zaklatott.
Mindig a tegnapban kutatott, s viharban ácsorgott.
Késői május, levendulaárus, közeleg a dombokon.
Ruhája megkopott, tavaszi szélnek udvarolt.

Mostohán nézi, s emlékeiben, ő még a régi.
Megfáradt lába, elnémult orgonafaága.
Andalító réteken, elsétált a szerelem.
Kastélyos fényeibe, ezer éveibe.
Hazatért örökre, lelkében a kelepce.
Emlékeibe merengve, felejtést temetve.
Mosolya még a régi, bár ma már,
a fájdalmat regéli.

Este érkező gőzhajó, álomajtót biztató.
Sétálgat a terembe, nincs ez, sose volt feledve.
Boldogságot ezer fénybe, termek díszletébe.
Szerelemből tanult meg élni, s többet már nem kéri,
se tavasz mámorát, se a nyár dallamát.