dédszüleim szürke vályogházában
fekve várom a délutáni álmosságot
a felnőttek odakint beszélgetnek
biztosan komoly dolgokról amihez
én még kicsi vagyok

Cézár és Portás rendíthetetlenül
őrzik az udvar nyugalmát csaholásuk
megszokott dallam Elevérben
a szoba falát súlyos csend üli meg
festmények régi tárgyak

porszagú múltat idéző árnyak
hevernek szanaszét az emlékek mentén
s ahogy a dunyhák alatt fekszem
egy kósza foszlány fészkeli be magát
fejembe a földekről

ahogy a határban állok ruhámat
a szél kapdossa szelíden erre-arra
felfedező vagyok a Felvidéken
minden zugát kiismerve őseim
keze munkájának...

visszamennék de már késő
a földet eladtuk másnak
hogy majd az ő dédunokái írjanak
szebb és ígéretesebb jövőt
az elfeledett mának