Egy autó sötét tömege rajzolódott ki előttem. Az úton, a távolban jött velünk szembe. Kinyitottam a szemem.
Abban a pillanatban értünk a kettős kanyarba. A férjem biztonságosan, lassan vezetett, kicsi lányunk a hátsó ülésen aludt, a halk zsongás álomba ringatta. Úgy látszik, én is megszunnyadtam.
Kifordultunk a beláthatatlanul veszélyes kanyarból, és megláttam az autó sötét foltját. A másik sávban közeledett, elment mellettünk, és továbbhaladt.
Döbbentem ültem. Milyen érdekes! Micsoda véletlen!
Ettől kezdve, ha arra jártunk, figyeltem a megérzéseimet. Játszottam. Mikor a kanyarhoz közeledtünk, becsuktam a szemem, próbáltam semmire se gondolni, és vártam. Ha láttam a kanyar túloldalán szembe jövő járművet, lestem, úgy lesz-e majd a valóságban.
Úgy volt. Ha nem akartam hinni az első pillanat látomásának, ha elkezdtem okoskodni, csak akkor tévedtem. De akkor mindig.
Láttam, de nem a szememmel. Valamivel ott az agyam mélyén. Olyan érzés volt, mintha egy rész belőlem, ami hozzám tartozik, kimenne a testemből, és előresiet, érzékel, s ha figyelek rá, tudatja velem. Úgy láttam, olyan módon, aminek semmi köze nem volt a szemeimhez.
Játéknak indult, de a sokadik tapasztalat után be kellett látnom, létező dolog. Képes vagyok a távolba látni.
Sokáig csak ott, abban az S kanyarban működött. Talán éppen a veszélyessége, a beláthatatlansága, valamint a félelmeim miatt élesedett ki a belső látásom.
Évek múlva ez három ember életét mentette meg.
Akkor éppen nem gondoltam a játékomra, s már a kanyar közepén jártunk, mikor hirtelen megjelent a szemem előtt egy autó. Fékezz! - mondtam ki szinte abban a pillanatban. A sofőr lába a fékre lépett, lassult a mozgásunk. A következő pillanatban előbukkant a másik, aki le akarta vágta a kanyart, és száguldott felénk, a mi sávunkban. Centimétereken múlott csak a frontális ütközés, és egyetlen pillanaton. Ha akkor lelassítás nélkül érünk a kanyar kijáratához, a bokrok takarása miatt összecsattan a két autó.
Évek múlva a gyász fokozta a túlérzékenységemet. Olyan történések jelentek meg a képzeletemben, melyek tőlem térben távol estek meg, de ott, abban a pillanatban, valóban megtörténtek, mint az később egyértelműen kiderült. Sokkoló élményként értek, de végül rájöttem arra, érzelmi szálak fűztek minden egyes emberhez.
Leginkább egy férfihoz. Annyira ráhangolódtam a személyére, hogy elég volt becsuknom a szemem, gondolatban elmenni a lakásába, és pontosan láttam, otthon van-e, melyik szobában, néha még azt is, amivel foglalkozott. Sokszor egyeztettük a látomásomat a valósággal, minden pontosan úgy volt. Ma már nem leskelődök, de nagyon nehéz volt becsuknom ezt a láthatatlan ajtót.
Olvasom a távolba látásról szóló cikkeket, könyveket. Írják, a hírszerző szervek képezik rá az embereiket, alkalmazzák titkos megfigyelésekre.
Olvasok az állítólagos kísérletről, mikor pontosan sorolta a kísérleti alany, mi van annak a személynek a háta mögött, akiről hipnózissal elhitették, hogy nincs is ott.
Ha az élményeim előtt kerültek volna ezek az írások a kezembe, nem hittem volna el egyetlen szavukat se, a képzelődés, a porhintés kategóriájába soroltam volna mindet. Így kénytelen vagyok elfogadni. Mert előttem az élet bizonyította a valóságát. Ám ettől nem könnyebb élni, először még nagyon összezavarodtam tőle.
Túltengő fantázia - mondaná erre a hitetlen.
Nem erről van szó. Láttam azt is, mikor energiát küldtem a gyógyulásához, hogy mandulaműtéte után kék pizsamájában gyógyulgat a kórházi ágyán az unokahúgom. Távol lakunk egymástól, azt sem tudtam, hogy van ilyen neki, s hogy épp azt vitte be magával. Márpedig az volt rajta, mikor meglátogattam.
Nekem ez az meséli, hogy valóban nem a szemünkkel, az agyunkban lévő látásközponttal látunk. Hiszen ezért álmodhatunk, ezért tudunk bármit vizualizálni! Ha a szellemi energia olyan nagy, mint állítják, mi akadályozza meg abban, hogy azt érzékeljen, amit csak akar? Ha a világon minden rezgés, akkor az agy, mint készülék, képes venni az adást. Csak a hangoláson múlik.
Manapság, mikor a reiki-energiát küldöm a távolba, néha megjelennek képek, anélkül, hogy törekednék rá. Mintha oda kerülnék, mintha annak a helynek a részévé válnék.
Vagy ez már a testelhagyás?