Sírnak az öregek, sírnak hamvas ifjak,
Trianon keserű pohara ránk így hat,
gyászlobogóinknak sötét árnyán lelkünk
viseli fekete virágú, bús terhünk...

Végzetünket szülte meg eme sors-dátum,
iszonyú veszteség és fájdalmas fátum,
sátáni sorcsapás sújtott a magyarra,
ezt a mi Istenünk bizony nem akarta!

Kéz nélkül, láb nélkül béna eme ország,
mint aki rokkant lett, úgy viseli sorsát.
Ásványi kincseink, hegyeink elvesztek,
lelkünkben fekete ködmezők merengnek.

Csonkán megalázva és kímélet nélkül,
Trianon szerződés nem lehet itt végül,
tudjuk, hogy diktátum, az igazi neve,
egyet nem érthetünk ennek okán vele.

Hogy él igaz magyar a határon innen,
és határon kívül, tudja a Jó Isten:
Aki Magyarország legigazabb híve,
annak Trianonért fájón dobban szíve.

Június négy ezért, legsötétebb napunk,
lelkünkben gyászoljuk, míg magyarok vagyunk,
immár a Jó Isten elvehetné tőlünk,
keserű poharunk e bús örökségünk!