HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1885

Írás összesen: 49082

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-22 13:12:05

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: ArmandFeltöltés dátuma: 2007-01-23

IV.:Változások

Lassan körbejártam egész Queenst. Mindenről Ő jut eszembe. Ha így folytatom, kiszáradásban pusztulok el, a sok sírástól. El kellene felejtenem, de mindenről Ő jut eszembe. Itt egy park, hinták, mászóka, gyerekek játszanak. Itt egy park, aminek a hintáin a fél nyarat végighülyéskedtük. Hatan vagyunk, Kathy, Kim, Tony, Bill, Alex és én. Mármint...hatan voltunk. Folyamatosan görcsben van a gyomrom, de már nem gondolok annyira a fájdalomra, a dühre, ami bennem tombol. A fájó lábam, a hűvös szél az arcomon segítenek elterelni a figyelmem. Mégis, szinte minden ötödik percben azon kapom magam, hogy meredten bámulok magam elé, nem törődve azzal, éppen merre megyek, fel sem fogom, hogy mi van körülöttem, mert csak a boldog emlékeket látom, amik körbevettek. Mindez olyan távoli, hogy kifejezni sem tudom. Néhány perce ismét ebben a katatón merengésben lépdeltem, amikor is majdnem elütött egy busz. Pirosnál léptem le az útról, csak épp ez a piros nekem volt piros, és nem a busznak... Nem sok híjja volt, hogy meghaljak, de ezt most talán nem is bánnám. Azóta hazafele tartok. Éhes vagyok, koszos, és már eléggé jól vagyok ahhoz, hogy ez a két dolog zavarni kezdjen. Jól esne egy forró fürdő, de tudom, a nyugalom csak visszasegítene abba az állapotba, hogy újra elfeledjem emberi igényeim. Belépek a lakásba, anyáék sehol. Biztos elegük lett abból, hogy a morcos képemet nézik, átmentek Rowleyékhoz, a szomszéd házba. Belépek a fürdőbe, szemben a tükörrel. Kócos haj, vörös, karikás szemek, kissé beesett arc, koszos, csapzott. Még a fürdéstől is elmegy a kedvem. Valahogy, minden azt juttatja eszembe, ami történt, és ez az őrületbe kerget. Miért nem tudom kiverni a fejemből? Kimegyek a konyhába, bedobok hat tojást a serpenyőbe, reszelek bele sajtot. Éhes vagyok, mint a farkas, ez pedig egy szép kis omlett lesz. Csak nézem, ahogy rotyog a tojás a tűzön. A kék lángokról két kék villanás jut eszembe. Összeszorul a szívem, ha belegondolok, hogy akkor...akkor láttam utoljára. El kell terelnem a figyelmem róla. Villa, kés. Nem, előbb abrosz. Most villa, kés. Kenyér, a hűtőből csemegeuborka. Tojás a tányérra, serpenyő a mosogatóba. Láng leolt, nekiáll, forró. Nem csinálhatom ezt. Ha nem lesznek saját gondolataim, megszűnök egyáltalán létezni is. De nincsenek saját gondolataim. A fájdalom kényszerít olyan gondolatokat a fejembe, hogy legszívesebben a falra másznék, de még ezt sem tehetem meg. Befejezvén az evést, a szobámba megyek. Még a táskámat sem pakoltam ki, hát épp itt az ideje életre kelni. Lassan dobálom ki a dolgokat az ágyra, fésű, törölköző, egy fél papucs...nem tudom, ki dobálta ezeket össze, de egészen ízléstelen módon hajigált be mindent, aztán csak jól összegyúrta, hogy beférjen. Kedvem lenne kiélni rajta egy kicsit abból, amit most érzek....Pulóver, farmer, fölső, pizsomanadrág, laza alvóspóló, újabb pulóver...ez meg kié? Ne...ahogy az arcomra szorítom Alex pulóverét, átjár az a jól ismert illata. Ahogy az öblítő keveredik a dezodorával, semmi több, mégis...Hányszor aludtam a vállán, könyörgöm, és sosem gondoltam rá másképp mint barátként....Hogy lehettem ilyen hülye!? Pillanat alatt robbanok ki a lakásból, kell az utca zaja, a sok mozgás, ami elvonja a figyelmemet, nehogy megint elsírjam magam. Leérek a lépcsőn, kinyitom a kaput. Ugyanúgy nézek ki, mint mikor fölmentem, így talán nem is csoda, hogy a fószer az ajtó előtt nem bír mást, csak bámulni rám. Még ő is az idegeimre megy. Tudom, hogy szarul festek, öreg, ne hozd a tudomásomra ilyen durván. Kb. 25 lehet, bő pulóverben és sötétkék farmerben van, majd 190 centi. Elképesztő, milyen pofátlanul bámul a képembe, egyszerűen az idegeimre megy.
- Mit bámulsz, tahókám? - Cseppet sem próbálom leplezni a húzzál innen, nélküled is elég szar az élet felhangot. Áll tovább, és bámul, mint borjú az új kapura. Két percet hagyok neki, hadd gyönyörködjön.
- Hahó, nem hallasz öreg? - Böffents már egy "Jaa, bocs"-t, és húzz az útból. Mi a francot akarsz tőlem te tulok? Kezd igazán elegem lenni a világból amúgy is, és most még te is idegesítesz?
- Sajnálom...-Na végre. Legalább élsz. Bár simán elcserélném az életed egy másikra...- hiányozni fogsz.- Tessék? Ilyen nincs. Hogy lehet erre így reagálni? Két perce nézel! Honnan kéne ismernem? Mi a franc van? Ki vagy te egyáltalán? Honnan jöttél, és hová...úr isten...Szabályosan, a szó legszorosabb értelmében véve vált füstté. Nem maradt a helyén más, csak egy fekete folt a betonon. Hápogni sem tudok a döbbenettől. Három ugrással lenn termek ott, ahol az előbb állt, de már csak annyit látok, hogy a sarkon egy ezüst villanás tűnik el, ismerős motorbőgés közepette.

Folyamatosan magasodik, majd hirtelen lemélyül. Ismét kúszik fölfelé, majd újabb ugrással terem lenn a mélyben. Rekedtes zúgás az egész, mégis kitisztítja a fejem, hagy gondolkodni. A motor minden váltással altra vált, majd onnan kúszik mezzoba, és végül szopránban éri el azt a pontot, ahol a váltókart megrúgva újabb sebességet ugrik fel. Őrületes tempóval száguldok, de kitisztítja az agyam. Bukósisak, és minden védőfelszerelés nélkül hasítom az éjszakát magam előtt. Az a szempár...az a két megkeseredett szempár...ha három nap alatt ilyen szenvedést okoztam neki, nem mehetek vissza. Nem hinné el, hogy én vagyok. Ezt a világot magam mögött kell hagynom, örökre. Lepereg előttem az elkövetkező egy hét. Kezdetnek, kerítek egy számítógépet, és eddigi minden tudásomat latba vetve megpróbálok magamnak biztonsági rendszereken, és tűzfalakon keresztül törve, biztonsági eljárásokat megkerülve pénzt csiholni az amúgy szegényes bankszámlámra. Probléma: él még a bankszámlám? Teljesen mindegy. Kézpénzhez kell jutnom, még hozzá sürgősen, hiszen ezen a ponton megszűnök egyben Alex Draughty lenni. El akartam kerülni a lopást, de nem fog menni. Az újjászületésnél a pénz a bába, az új iratok, új lakás, új személyazonosság, új lehetőségek szerzéséhez őrültgyorsan kell nagyon sokat szereznem. Nem mondom, ha lenne rá lehetőségem, most Hector segítségét kérném, de ebbe belegondolni is rémes. Nem kérhetem annak a segítségét, akit mindennél jobban gyűlölök ezen a világon. Arra jövök rá, hogy elfelejtettem minden eddigi fájdalmat, legalábbis, sikerült a lelkemnek valami olyan részébe száműznöm, ahol nem keserít tovább. Két érzés maradt meg bennem: az elszántság, és az a gyűlölet, ami a tüzet táplálja, ami jobban lángol bennem, mint eddig bármi. Vagy mint ahogy eddig bármikor lángoltam. Kegyetlenül ideges vagyok arra a mocsokra, aki az apámnak meri nevezni magát. Nincsen apám, soha nem is volt. New Yorkban születtem, majd fél évet éltem itt, amikor is Hector egy nagy business-e miatt Chicagoba költöztünk. Abban aztán nem volt köszönet. Ahogy ment feljebb és feljebb a vállalkozás, az állítólagos apám egyre inkább elhidegült a családjától, és egyre jobban útált minket. Anyámat verni kezdte, aki ez ellen nem tett semmit, évekig. A munkahelyén is egyre jobban útálták, gyakorlatilag egy zsarnok lett belőle. Végül odáig fajult a dolog, hogy majdnem megölte anyát. Koponyaalapi töréssel szállították korházba, egy hétig feküdt kómában az ütések eejétől. Ez volt olyan 7 éve talán, már a fene sem emlékszik rá, csak arra, hogy majdnem levágtam a kezét, mikor egyik éjjel otthon aludt. Csak arra tudtam gondolni, mekkora egy mocskos állat. Anya akkor adta be a válókeresetet, de Hector még a per alatt eltávozott az élők sorából, mi pedig visszaköltöztünk New York-ba. Anya a férje teljes vagyonát pénzzé tette, így most nem is lenne hiányom kezdőtőkében, csak épp az a probléma, hogy Alex Draughty, Hector Draughty egy szem elsőszülött fia követte atyját a sírba, így most én, aki annyit tud a jövőjéről, ,mint egy hangya az Arkhimédészi geometria titkairól, itt állok azzal a tudattal, hogy a civilizáció szemében nem is létezem. Kissé frusztráló. Ahogy robogok a városban, egyre nyugatabbra, lassan magam mögött hagyom New York Cityt. Megfogant bennem egy ötlet, amit meg fogok valósítani, ha a fene fenét eszik is. Maradt egy kevés pénz a kártyámon, amiből talán tudok szerencsejátékon sokat csinálni. Pókerben mindig is jó voltam, és ez csak egyre jobb lesz. A nagy pénz leakasztása után veszünk egy szép kis lakást, Central Parkra néző hálóval, lehetőleg minél magasabban, sőt, lehetőleg a tető alatt, hogy ne legyen gond kijárogatni és gyakorolni, hogy hogyan legyek az, ami majd később lenni szeretnék. Persze kell a környékre egy garázs is, de legalább egy védett parkóló a motornak, amire ha jól csinálom a dolgom, rövidesen nem lesz szükségem. Autodidakta képességfejlesztés, a tervem első pontja. A második, egy egyetem, ahol folytathatom a normális diákéletet, átugrorva a gimnázium utolsó évét. Persze, tanulok, leérettségizek, és a többi jóság, de az új személyazonosságomat az új külsőmhöz akarom igazítani. Új név is kell. Mindig is rajongtam a Russel névért, vezetéknévnek meg, valami találót kéne kitalálni. Mondjuk Egyébként, teljesen mindegy. Nincs kedvem ezzel törődni. Aglow. Russel Aglow. Enyhén szólva elméláztam. Azt sem tudom hol vagyok, de az orrom előtt a Hold kel, tehát visszafordultam keletnek. Holdkelte...egy új élet kezdete. Jó sokáig gondolkodhattam, ugyanis percek alatt kiérek a keleti partra. Lerakom a motort, és lesétálok a vízhez. Csak nézem a Hold ezüst hídját a vízen, és úgy érzem, simán átkelhetnék rajta. Russel Aglow lettem Alex Draughtyból. Egy alig 17 éves srác 3 nap alatt öregedett vagy 5 évet, nőtt 15 centit, teljes, kimunkált izomzatott növesztett, és olyan képességekre tett szert, amit nem látott a világ. Aranyos. Meggyújtom a kezem. A kék tűz a sötétben nem ad sok fényt, de az átmenet rendes bőrszínből a tűzben égő feketébe, és ahogy a koromszín kezemet körbeveszik a kék lángok...Elképesztő. Tovább engedem terjedni a tüzet, gallért alkot a nyakamban, végigfut a hátamon, és a két karomon. Ha most látna valaki, valószínűleg a szívbajt hoznám rá. Egy villanással fénybe borítom az egész partot, majd hagyom hogy a lángok körbevegyék a testem. Csodálatos érzés, mintha langyos víz áramolna az ember körül, de annyira anyagtalan, annyira légies, hogy arra nincs is igazi szó. Itt állok - mit állok? Lebegek!- a tengerparton, kék lángok nyaldossák a testem, és érzem az erőt, ami bennem lüktet. Érzem, hogy hatalmam van a tűz felett, de nem tudom, mihez kezdhetnék vele. Kinyújtom a kezem, és kard formába képzelem az erőmet. A tűz rögtön engedelmeskedik, egy lángoló pallos forog a kezemben, és egyáltalán nem jelent gondot forgatni. Belevágok a homokba, az nem csak hogy szétnyílik a vágás nyomán, de meg is olvad. Most finoman, lassan húzom végig a földön a pallos hegyét, a homok csak szétnyílik, nem olvad meg. Eltüntetem a pengét, és szárnyakat koncentrálok a hátamra. Hátranézek, és látom, hogy ez sem okozott nagyobb gondot. Csapok velük kettőt, de nem történik semmi. Arra gondolva, hogy repülni akarok, megint lebegni kezdek, de három méternél ismét nem sikerül feljebb. Megint elkezdek a lángszárnyakkal csapkodni, de nem sikerül. Ki kéne gondolni, hogyan is tudnék repülni. Nemrég láttam egy filmet, amiben egy hozzám hasonló fazon volt. Johnny Stormnak hívták, és valami sci-fibe illő sugárzás hatására lett ő az "Emberi Fáklya", a Fantasztikus Négyes tagja. A film elég szánalmas volt, főleg mikor a kőember egy gépből kilépve a ködben rugdosta odébb a hungarocelldarabokat, de most ez a Johnny gyerek adott egy ötletet...A tüzes szárnyaknak vége, eltüntetem őket. Helyettük, tüzet kezdek gerjeszteni a talpam alá, egyre többet, és egyre forróbbat. Olvad alattam a homok, jó. Fel. Fel. Fel. Semmi. Akkor most próbáljuk meg máshogy: elképzelem, ahogy a tűz lefelé áramlik. Azonnal hallom a sistergést. Felgyorsítom, egyre gyorsabban és gyorsabban, mint egy sugárhajtómű, csak a hangja nem olyan jó. Lassan emelkedni kezdek, még többet adok bele. Kezdek átavanzsálni lángból tűzcsóvába, de ezzel párhuzamosan, felemelkedtem a földről, jóval a három méterem fölé. Újabb villanás, ezúttal a lángjaimat terjesztem ki, és még több löketet adok a csóvának, ami mostmár a derekamtól tart örvényben a talpamig, és ott lő ki hátra. Száguldok, fel, fel egyre feljebb! A város eltörpül alattam, elképesztő lenne innen lezuhanni. Dehát, miért is ne? Kialszom. Puszta test vagyok, a lendületem hajt egyre feljebb. Mennyivel mehettem? Elég hideg van már idefent, és még mindig fölfele megyek. Jó, kezdek lassulni, holtpont, és most zuhanás. Egyre gyorsabban, és gyorsabban, a szél tépkedi a ruhámat, őrülten süvít a fülem mellett, percek óta már. A város egyre nő, a part, a tenger, látom már a motoromat és bumm, becsapódok. Ismét körben érzem magam körül a tájat, a motort, a tenger moraját, mintha mindenhol ott lennék. Szó szerint összeszedem magam, és újra testet öltök. Próbálok szétesni megint. Nem sikerül. Arra koncentrálok, hogy szétterülök a parton, és körbeveszem a helyet a lángjaimmal. Nem megy. Ez az egyetlen dolog, amit nem tudok csak így, zuhanva megcsinálni. De a repülés képessége örömmel tölt el. Most először örülök azóta, hogy felfogtam mit is jelent, ha halott az ember, és mégis él. Ez az egy gondolat azonban elég ahhoz, hogy újra kiüldöztessek a boldogság nyugalmából, és a fájdalom törjön fel belül. Ideje a kis szünet után belevágni a nagy tervbe. Hol is kezdhetném...kezdetnek, kéne egy kis tőke ahhoz, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy utolsó csöves. A legegyszerűbb módszernek a lopás tűnik. Zsebtolvajlás, de nem ám kis tételben, ezekkel a képességekkel nem játszunk ilyet. Rögtön egy tesztet hajtok végre a tervemmel: tudva, hogy a motorom csomagtartója televan a cuccaimmal, és be tud rajta mászni a levegő, éppen ideális alany(mint egy aktatáska). Füst formát öltök, és így szívodom be a csomagtartóba. Eddig jó. Fura érzés, ahogy minden hatalmas körülöttem. A csavarok öklömnyi nagyságú fejekkel vannak ellátva, és ebben a formában is mintha egész testemmel látnék, és nem csak a két szememmel. Kiszemelem a bukósisakot, és megpróbálom magamba fogadni, körbeveszem a füsttel, és próbálom elérni, hogy az is azzá váljon, ami én vagyok. Az eredeti terv az, hogy így juttatom ki észrevétlenül a csomagtartóból, a saját részemként, hiszen minden, ami nálam volt materializálódik velem együtt, mikor újra emberré válok. Lassan megy, az biztos, de ez nem is egy pénztárca méretű tárgy. Sikerem van, a tárgyak összecsúsznak, arra a helyre, ahol a bukósisak volt. Kisiklom a csomagtartóból, és azonnal fizikai formát öltök. A bukósisak ott a fejemen. Széles vigyor terül el az arcomon, felülök a motorra, és célba veszem a belvárost. A Wall Street, tele munkába siető üzletemberekkel, taxikkal, és minden olyannal, amiből csak pénzt lehet halászni...ideális célpont egy párszáz dollár összeszedésére, amiből életet lehellhetek egy szerencsejátékosi karrier kezdetébe.

Billen, Tonyn, Kathyn és Kimen nem is látszik, mi történt egy hónappal ezelőtt. Egy hónap...istenem alig emlékszem valamire ebből az időből. Az tisztán él bennem, hogy anyáék pszichológushoz kezdtek járatni, hogy kiverjem Alexet a fejemből. Most már annyira jól vagyok, hogy simán el tudok nosztalgiázni a többiekkel...körülbelül két percig. Aztán elkomorodom, ők meg abbahagyják, és gyorsan terelik a szót valami másra. Alex édesanyja majdnem ráment a fia halálára. Az események annyira sokkolták, hogy Jamie, Alex 16 éves húga viselt gondot egy ideig rá. Meglátogattam őt, de az egészből az sült ki, hogy közösen sírtunk egyet, és újra feléledt bennünk a fájdalom. Érdekes dolgok forgtak fenn Alex halála után. Egy héttel a balesetet követően, az anyja leküldte a fiú nagybátyját, hogy elhozza Alex motorját, de mint utólag mesélték, a Mr. Neverbeen csak annyit közölt vele, hogy a motort három napja elvitték, ráadásul pont Alex nagybátyja. Kiderült, hogy ez pont aznap este volt, amikor én azzal a fura fazonnal találkoztam a kapunkban. Senkinek nem mondtam el, hogyan is tűnt el. Élénken él bennem, és miután meghallottam, mi is történt aznap este, már majdnem összekombináltam a motorlopást, és a látogatómat. "Hiányozni fogsz...". Sosem felejtem el, hogyan mondta ezt, főleg azzal az eltűnős trükkel megpecsételve. A másik fura dolog Alex halála körül, hogy a boncolás után (valami oknál fogva nem hitték el, hogy a sziklák zúzták halálra. A pofátlanság teteje...) Alex holtteste minden személyes holmijával együtt eltűnt. Az egyetlen nyom egy koromfolt volt a padlón. Az ember már-már összeesküvésre gyanakodna, ha nem tudná, hogy pusztán a fájdalom mondatja vele azt, hogy a srác, aki annyira közel állt hozzá, visszajött a halálból, és füstben teleportálgató Superman lett belőle. Ezeken kívül, minden megy tovább a maga rendes kerékvágásában. Bulik, dolgozatok, és minden, mi jó. Most is épp kémia előtt vagyunk. Tony azóta sem talált magának még egy olyan lelkes kémikust, mint Alex volt. Azon versenyeztek, melyikük a jobb. A tanárokon is látszott, hogy hiányzik nekik Alex, főleg Mr. Hicksbyn. Hiányoznak neki azok a parázs viták, amiket Alexszel tudott vívni, például amikor nem értettek egyet azon, hogy Alex miért kettest kap arra a történelem dolgozatra, amelyben szöges ellentétben álló véleményt nyilvánít egy témáról, és közli a tanárral, hogy legyen oly szíves olvassa el ezt és ezt a könyvet, és ezen ismeretek birtokában osztályozza a dolgozatát. A matektanárunk is kedvesen fogadta Alex távoztát. Tény, hogy az óráink nyugodtabbak a rebbelionista hajlamú fiú nélkül ("Most erre komolyan azért nem kaptam max pontot, mert rondább kifejezés, mint amit a tanárnő elfogad?"), de így nem sokan tudják kordában tartani Tonyt, meg a matekhez való fenomenális tehetségét...Tavalyelőtt mindenki megpróbálta lebeszélni a matek fakultációról, nem sikerült. Úgy volt, hogy Alexszel együtt mennek a Columbiara, Alex kémiára, Tony matekra, ami szerintem alapjáraton esélytelen, de ezt a témát ne ragozzuk...fejlődőképes, az tény de akkor sem egy észlény. Én is a Columbiára akarok menni, pszichológiára. Az emberek mindig is érdekeltek, és szívesen lelkizek másokkal, úgyhogy, kézenfekvő megoldás. Buliztunk is ott egy párszor, Jake kapcsolatai révén már elég ismertek vagyunk az egyetemen, csak úgy emlegettek minket, a midtowni hatos...jézusom, mintha egy ötvenes vénasszony lennék, aki a régi szép időket éli újra. Hát igen, ezt a nyarat....de szépen véget vetett neki ez a kis túra. Elég a nosztalgiából, a lényeg, hogy ismerek a Columbián egy pár emberkét, akik javasolták erősen, hogy oda menjünk. Megfogadom a tanácsukat, esküszöm.
- Nicole! Jössz szombaton a campus partyra?
- Hmm? Milyen partyra?
- Megint buli lesz a koleszban, tudod, a Columbián, ahol kb. az elmúlt két hétvégét töltöttük... - Jake úgy néz rám, mintha teljesen hülye lennék. Bocs, öreg, elfelejtettem figyelni.
- Jah, persze! Írunk valamiből hétfőn?
- Nem hiszem. Akkor holnapután, a bulin találkozunk! - ezzel hátat fordít, és lelép. Tony veszi át a helyét.
- Érdekes dolgok mennek mostanában arrafelé...
- Igen?-vonom fel a szemöldököm- Mire gondolsz?
- Nem mire, kire. Jött egy elég fura srác, vicces dolgokat művelt. Például, most két hete érettségizett le, és max pontszámmal vették fel kémia szakra. Igazi zseni az ürge. A vicces csak az, hogy senki nem tud semmit a múltjáról, és a jelenjéről is csak annyit, hogy hogy néz ki.
- Az szép. Az egyetemi nyilvántartásban sincs benne?
- Sehol. Mintha most jött volna a Holdról, olyan a srác. De elképesztően jól néz ki...- Kim karolta át közben Tonyt, aki most elég furán néz rá - Ezüst színű szemei vannak, életemben nem láttam még ilyet! Tegnapelőtt találkoztam vele, suliba jövet - Kim kb. két köpésre lakik a campustól - nagyon durva. Kb. 5 másodpercig nézte a szemem, olyan volt, mintha higany venné körül a pupilláit. A haja hátra van fésülve, pont olyan színű mint a szeme, markáns, éles, erős vonásai vannak, nagyon kidolgozott teste...
- Már megbocsáss, de a pólót is leszedted róla? - Úgy tűnik Tonynak kezd kicsit sok lenni az áradozás...
- Jaj ne viccelj, már, tudod, hogy nekem csak te és te vagy...- Kim olyan ártatlanul mosolyog, hogy Tony majd elolvad - Ismersz, tudod, hogy megbízhatsz bennem...és nem te mondod mindig, hogy ami szép, azt meg kell nézni?- a dorgáló felhang éle már vág ebben a kérdésben.
- Jó, rendben - Tony kicsit elszégyelli magát, de ez most helyénvaló. Magához húzza, és hátulról öleli át Kimet, aki hátrahajtja a fejét, hogy a nála fejjel magasabb Tony megcsókolhassa. Külön kis rituálé ez náluk, ebben a kifacsart pózban csókolózni.
- Szóval, a srác nagyon durván néz ki...
- Igen, és állítólag elképesztő mennyiségű pénze van. Egy R1-es Yamaha-val rohangál, tőle zengnek a Campus utcái.-Kathy jobbnak látta közbeszólni, mielőtt Kim megint a pasi kidolgozott felsőtestét kezdi ecsetelni.
- Tehát, senki nem tudja, ki ez, honnan jött, csak azt, hogy egy elképesztő teljesítménnyel jutott be az egyetemre, hogy piszoksok pénze van, és imád száguldozni?
- Russelnek hívják. Claude mesélt róla- Bill legjobb barátja két évvel idősebb nála, Claudnak hívják, és egy együttesben játszanak. Claude szintén a Columbiára jár, matekmágus, a legjobb az évfolyamon. Az egyik fiatalabb professzorral igen szoros barátságot kötött, ketten együtt publikálnak időnként egy-egy szaklapnak. Ahhoz képest, a srác ugyanolyan darkos-melankólikus vérbeli rocker, mint Bill, de ugyanolyan jól el lehet vele hülyülni, mint ez utóbbival.
- Russel? Szép neve van...kár, hogy semmit nem lehet róla tudni.Jake sem tud semmit?- Miért kezdett ennyire érdekelni ez a gyerek? Különösebben nem izgatnak idegen pasik, de erre a "jelenség"-re esküszöm kíváncsibb vagyok, mint bármilyen pasira ez elmúlt egy hónapban. Mondjuk az is biztos, hogy eddig magasról tettem a pasikra. Alex kicsit beárnyékolt.
- De igen, Jake tud róla egy igencsak fontos dolgot- tér vissza az emlegetett szamár.- Mégpedig, hogy ott lesz a szombati bulin. Úgyhogy gyerekek, várlak szeretettel.
- Remek. Megnézem ezt a fazont magamnak!
- Csatlakozunk - Kim és Kathy kórusban.
- Mi pedig, vigyázunk rátok, ugye öreg? - Tony színpadias mozdulattal karolja át Bill vállát.
- Én megbízom a barátnőmben...
- Mondta valaki, hogy én nem? De részegen sok hülyeséget csinál az ember...- azonnal megbánja ezt a kijelentést, ugyanis Kim teljes erővel rúgja sípcsonton. A lány sértődötten elhúzna, de Tony elkapja, átöleli, és mozdulni sem engedi.
- Engedj el te gonosz, undok dög!
- Eszem ágában sincs!- Tony vigyorog, mint a vadalma. Sosem értettem, mit élveznek a pasik azon, hogy gonoszkodnak a barátnőjükkel. Talán azt, amikor kibékülnek?
- Billy, segíts már rajtam! - Kim ott követte el a hibát, hogy Billynek szólította Billt.
- Tessék? Majd ha megtanulod a nevem!
- Kicsim, innen nem menekülsz.- Tony már nem vigyorog, inkább szeretné megbékíteni a lányt.
- Egy bunkó vagy.
- Nem érdekel. Csak az érdekel, hogy szeretsz.
- Ennek ellenére...- csak mosolyognak egymásra. Ebből megint csók lesz...csók lett. becsöngetnek. Egy vidám szombat reményében toppanok be a kémiaórára.

Egy hónap. Lassú, tartalmas hónap volt, nem mondom, de elértem amit akartam. Russel Aglow, létező, fizikai személy, bejegyezve, született New York City, New York Állam. E mellett, leérettségiztem, felvettek a Columbiára, kémia szakon tanulok, és pofátlanul jól érzem magam a majd száz négyzetméteres, West 47th Street-i lakásomban, amiről tökéletes kilátás nyílik a Central Library-ra. A háztömb alatt mélygarázsban parkol az egyetlen megmaradt nyoma a néhai Alex Draughtynak, az a bizonyos R1es Yamaha. Ha végiggondolom, hogy mindezt hogy is értem el, hát esküszöm még ma is elszégyellem magam egy kicsit. Pedig elég rég óta nem kurkászok emberek zsebeibe, és nem is csinálok semmi illegálisat. Azt sem tudom, mikor használtam utoljára a képességeimet. Mostanában simán bulizom, aggódom a ZH-k miatt, és ez bőven kimeríti az életem. Elég is. Most szombaton is party lesz a campuson, természetesen ott leszek. Az emberek érdekesen kezelnek. Nem vagyok valami népszerű, ezért is fér rám, hogy ismerkedjek, de a két hét amit az egyetemen töltöttem eléggé fura volt...ha finoman akarok fogalmazni. Senki nem tud rólam semmit, és ez nem is csoda, tekintve, hogy most születtem, alig vagyok négy hetes. Rögtön az első nap után összeszedtem magam, és kerítettem egy számítógépet. Nem kis munka volt előkotorni a neten azokat a régi ismerősöket, akiknek valószínűleg gőzük nincs, mi történt velem, de értenek annyira a binárishoz, hogy simán átírják az állami nyilvántartásban a létezésemet. Ez után lakásra volt szükségem, meg bútorokra, ruhákra, meg mindenre, ami az élethez szükséges. Az érettségi sem volt olcsó így, hogy utólagosan tettem le (tényleg letettem, nem vettem valami feketepiacon. Elképesztő, hogy fog az agyam, az első tanulós délutánon meglepődtem magamon. Nem gondoltam, hogy ez erre is kiterjed), de egy teljes lakás bebútorozása, és a városban való elhelyezkedés majd félmillió dollárba. Lehet, hogy több is volt? Mindegy. A bankszámlámon olyan összeg feszít, amivel bekerülhetnék a világ száz leggazdagabb embere közé, de ez nagyon nem érdekel. Élem az átlag diák életét, és nem törődöm a pénzzel, hiszen nem akadály. Miután sikerült normális ruhát kerítenem, a tervhez hűen kaszinózni kezdtem. Két este egymás után nyertem kétszázezer dollárt, ami szép kis summa volt, szépen el is páholtak érte. Talán ha mégis bevetem a tüzet...de lebuktattam volna saját magam, ami nem vicces. Nem akarom, hogy bárki is tudja, mi vagyok valójában, amíg nem feltétlenül muszáj.
- Mr. Aglow, volna szíves válaszolni a kérdésre?
- Öhm, professzor úr, nem hallottam tisztán a kérdést! - Lehet, hogy nem a kémia előadások alatt kéne az életemet újragondolni?
- Csak önnek, Mr. Aglow, megismétlem - mar a gúny a hangjában. - Létrejön-e az a reakció, amelyben benzolra próbálunk négy mól klórt addícionálni?
- Legfeljebb szélsőséges körülmények közt, magas nyomás, vagy hő hatására, és a molekula instabil lesz, a pí-elektron-szextett megbontásának okán. Ráadásul az utolsó klórmolekulát csakis szubsztitúcióval vihetjük a benzolra, hiszen elfogynak a szabad hidrogének.
- Úgy van! Ohh, úgy látom lejárt az időnk, kérem olvassák el... - persze, hogy így van. Én vagyok itt a legjobb kémiás, ezt mindenki tudja, és próbálom is megtartani a helyem. Összeszedelőzködöm, és kilépek a teremből a napfénybe. Október ellenére egész szép idő van, egy pólóban és egy hosszú ujjú ingben simán ellézeng az ember. Párocskák ücsörögnek a park füvén, csicseregnek a madarak, süt a nap, enyhe szellő, esküszöm, mintha tavasz lenne. Egy pár sétál el nevetve, kézen fogva előttem. Mi lehet Nicolelal? Utoljára ott, a kapualjban találkoztunk. Istenem, de tud hiányozni, pedig azt hittem, sikerült kivernem a fejemből. Hiába, három év, az három év, még akkor is, ha soha nem is voltunk együtt. Nem igazán sikerült még beilleszkedni, valahogy olyan tapasztalatlannak, fiatalnak érzem magam a többi egyetemista közt. Simán kinézek huszonötnek, ha nem borotválkozom egy hétig, de lélekben még mindig tizennyolc múltam Júliusban. A parkolóban Ming köszön rám, egy szintén kémia szakos delikvens.
- Üdv Russel, jössz este a wheelpartyra? - Wheel Party, csak így emlegetik itt az illegális utcai motorversenyeket. Nincs ennél adrenalint pumpálóbb szórakozás egész New York-ban. Kétszáz környékén a sugárúton, a taxik közt az ember hajlamos ösztönből cselekedni.
- Nem tudom, nem úgy volt, hogy a szombati buli szervezése miatt ma elmarad a cucc? - Mifelénk nagy feneket kerítenek egy-egy bulinak. Profi zeneszerszámok, DJ, baró díszletek, reklám...hogy igazán nagyot szóljon minden.
- A rendes, tömeges party el is marad. Viszont az igazi menők összeröffennek a Time Squareen, hogy onnan repesszünk végig a városon.
- Megnézem, hogy alakul a programom estére. Hánykor lesz?
- Tudhatnád már, hogy az SMS a szokásos értesítő, hogy még pont legyen 10 perced odaérni - kacsint rám, majd bukót fel, és elhajt. Hát igen, csak reméltem, hogy ma nem lesz bemelegítés, révén csak nagyfiúk lesznek, nem lesz kit kiselejtezni. Kicsit úgy érzem, a rosta ma egyedül nekem áll az utamba. Nem baj, meglátjátok, a tízből nyolc még az órátokon lesz, mikor lekapom rólatok. Na indulás haza.
Otthon nem fogad nagy változás, tipikus kéthetes legénylakás. Dobozok, főleg pizzásak, mindenhol ruhák, istenem, bár lenne időm egyszer kitakarítani ezt a disznóólat...Elő kéne szedni valami motorosabb szerkót, mondjuk a dzsekimet minimum, különben este megvesz az isten hidege. Hogy hol fogom megtalálni, nem tudom. Levágom magam a TV elé (újabb három pizzásdobozzal gyarapszik a szőnyeg amúgy sem csekély gyűjteménye), és nekiállok megnézni a híreket. A bemondónő a sok átlagos, mindennapi szerencsétlenség mellett egy érdekes ténnyel is hozzájárul az életemhez, mégpedig hogy egyre nagyobb gondot jelent Manhattanben az illegális versenyzés, autó ugyanúgy, mint motor. A driftelősökkel mi nem vagyunk jóban (sok GPRS-szel felszerelt csodagép, ultratuning, minden, ami csak villog...nevetséges. Pillanatok alatt legyorsulom bármelyiket), viszont a motorversenyekre is fokozott figyelmet fordít ezentúl a rendőrség, amivel meggyűlhet ma este a bajunk. Nem baj, a New Yorki rendőrök autói gyárilag vannak bekalibrálva, ha kétszáztíznél többet mész, már nem is követnek. Azt hiszem, ez menni fog a Fifth Avenue-n. TV ki, most kicsit oda kéne tenni magamat a lakás érdekében, először is leszedem a szennyest a lépcsőről. A hely igazán megérdemelné, hogy rendben tartsam, kétszintes, szintenként 52 négyzetméter, fent hálószoba, és fürdő, külön WC, plusz egy hatalmas dolgozószoba, falnyi méretű ablakkal. Idelent egy orbitális nappali, egybenyitva a hatalmas konyhával, kényelmes előszoba, és egy hatalmas fürdő, hatalmas sarokkáddal. A kandallót nem is említettem, ami csak azért lehetséges, mert a legfelső szinten lakom, ahonnan is van kéménykivezetés. A bútorzat kicsit modernre sikerült, sok üveg, fém, és fekete, a kandallót is kicsit digitálisabbra alkottattam meg, belefért a költségvetésbe, hogy szürke legyen, fekete márvánnyal. A lakásban csempe helyett márvány járólapok, fekete laminált parketta, szürke szőnyegek, fekete bőr ülőgarnitúra, szóval, olyan jó kis 21. századi lakást sikerült rittyenteni, én legalábbis elégedett vagyok vele. Kár, hogy a szeméthegyből ki sem látszik. Majd vasárnap, ha sikerült kihevernem a másnapos mivoltomat, akkor rendet rakok. Most viszont le kéne vinni a szennyest a tisztítóba, ugyanis lassan nincs amit felvenni. Zsákba az egészet, majd a Wheel Partyra út közben megejtem ezt is. Vagy talán előtte kéne, hogy tartani tudjam a két perces odaérési időt. Majd még elválik. Szennyes bezsákolva, fent meg viszonylag rend van, hiszen még ki sem csomagoltam. A franciaágyon sem aludt még senki, idelent alszom a kanapén. Be kéne lakni a lakást...égető gond. Az órámra pillantva rádöbbenek, hogy este hat lesz tíz perc múlva. A mosoda fél hétig van nyitva, viszont kétutcányit járni kell odáig. Mindegy, úgyis motorral akartam menni, hát legyen. A két utcát hamar letudva belépek a mosodába, bedobok másfél dollárt az egyik gépbe, belegyömöszölöm a fehér ruhát, kis mosószer, és indulás. Egy középkorú nő szép csúnyán néz rám, mikor rászállok egy másik gépre is, hogy a színeset a fehérrel párhuzamosan moshassam ki. Otthon aztán lesz is mit vasalni. Belegondolva, hogy hogy a fenébe bírta anyám ezt kétnaponta végigcsinálni, ráadásul négy emberre, nem egyre, és e mellett főzni, takarítani, és dolgozni is...hát elképzelni nem tudom, honnan volt ereje hozzá, de tény, hogy volt. Ledobom magam az egyik székre, a széldzsekim mellé, és könyv híján az elkövetkező húsz percet az emberek szuggerálásával töltöm. Egy körülbelül ötven év körüli fószer lép be az ajtón, ami lassan csukódik be mögötte. Kicsit régies stílusban, egészen elegánsan van felöltözve, egy ideig elidőzik rajtam a tekintete ( a motoroscsizma ,ami a lábamon van, elég szembeszökő), de aztán teljes érdektelenséggel fordul oda egy géphez. Pár perc csend után ismét felcsilingel az ajtó feletti kis függőharang, jelezve, új kuncsaft lép az üzletbe. De milyen kuncsaft! Rajta az én tekintetem időzik, nem is keveset. Vállig érő, vörös haj, zöld szemek, fehér bőr, határozott, de lágy vonások, piros ajkak. Gyönyörű lány, ráadásul nem tűnik többnek húsznál. Russel viszont huszonkét és fél éves (született 1984 március 19-én), úgyhogy...azonnal beindul a fantáziám, különböző szituációkat kreálva arra, hogy is szólíthatnám meg. Ő a legkézenfekvőbbet választva az én színes ruhákkal megtömött gépem melletti gépbe kezdi el tömködni a saját holmiját. Egy darabig nézem, amit csinál. Ahogy lehajol a farmer gyönyörűen megfeszül a formás hátsóján, ahogy felemelkedik, és a haja visszaomlik a vállára...gyönyörű. Egy pillanatra a szemembe néz, de amint észreveszi, hogy állom a pillantását, azonnal elkapja a tekintetét. Kifelé bámulok az ablakon, néha felé-felé pislogva, néha el-elkapva a pillantását, amikor is sípolni kezd a fehér ruhás gép. Ő a figyelmeztetés ellenére a saját mosógépe tetején ücsörög, így amikor leguggolok, hogy a vászonzsákba dobáljam a fehér ruhát, csak egy gép választ el minket. A nedves ruha illatát mélyen beszívva nézem tovább, aminek két perc alatt az lesz az ára, hogy vigyorogva bámulja, amint egy marék alsógatyát a zsák mellé pakolok. Szitkozódva szedem össze, és hajítom be a zsákba, majd vigyorogva, fejcsóválva emelem fel a fejem...és telibe fejelem őt. Nem vettem észre, hogy mellém guggolt, és most az én ruháim kiszedegetésében segít.
- Öhm...bocsi. Szia. Elárulod, mit is csinálsz?
- Ahogy elnézem, nem vagy nagy bajnok mosásban. Segítek.
- Tudod, a szemeid szépségében gyönyörködve nem igazán tudok arra koncentrálni, hogy telibe trafáljak egy zsákot. Elárulod a neved?
- Most rontsam el ezt a pillanatot egy névvel? Nem. Úgysem látlak soha többet, hát miért tenném?
- Talán, ha kedved tartja, hanyagolhatnád ezt az "úgysem látlak soha többet"-et.
- Miért? A város túlsó végén lakom, kizárt, hogy újra összefussunk...
- Elárulod - térek át időközben a lejárt színes ruhás géphez - hogy akkor mi a halálért itt mosol? Nem hiszem, hogy nincs mosoda a környéketeken. New Yorkban ez elég hihetetlenül hangzik.
- Lehet, hogy az, de az egy szem mosodánkat felújítják, úgyhogy határozottan határozatlan ideig zárva van. - Egyre szélesebb a mosoly a fejemen. Nem elég, hogy jól néz ki, még stílusa, és humora is van. Tudni akarom, ki is ő, és hol tudom legközelebb megtalálni.
- Szóval buszoztál a legközelebbi mosodáig?
- Telitalálat. Képzeld el, hogy néztek rám ezzel a bazi zsák ruhával! - Immáron az ő gépét ürítjük, együttes erővel.
- Hidd el, korántsem olyan hülye helyzet, mint egy ezer köbcentis motoron fél kézzel utazni, amíg a másik kezedben a ruha van.
- Lehet, hogy ott a pont. De a bukóban legalább nem látják a fejed - Mindketten felállunk.
- Örültem a találkozásnak, kedves...- kezdi a búcsút.
- Most rontsam el a pillanatot egy névvel? Nem. Bár ha rajtam múlik, még találkozunk - Egy sejtelmes mosollyal megfejelve a mondatot, elfordulok, és beleugrom a dzsekimbe. - Ég önnel, Miss Titokzatos!
- Ég önnel, Mr. Mosóbajnok! - Válunk szét a mosoda előtt, ő jobbra indul, én balra a motorhoz. Érdekelt engem ennyire más lány? Nem hiszem. Felszállok a motorra, a fejembe tolom a bukót, és mellé gördülök. A zsákot felszerencsétlenkedtem a bukóhálóval magam mögé, úgyhogy most mindkét kezem szabad.
- Hé! - Kiáltok utána. Tahó megmozdulás, de a neve híján jobb nincs. - Legalább egy kicsit segíts, merre keresselek?
- Hetente egyszer járok mosni. Ha ügyes vagy, egy hét múlva találkozunk!
- Már alig várom! - Beérünk a buszmegállóba - Ne vigyelek haza esetleg?
- Ne. De esetleg a busznak hagyhatnád, ugyanis a helyén állsz!
- Óú...- Még jó, hogy jót nevet rajtam. - Hát akkor...- SMS. A fene vinné el, hogy pont most. A zsebembe nyúlok, húsz perc a Wheel Partyig.
- Sajnálom, de most rohannom kell! Ég veled!
- Ciao! - Milyen kis könnyed. Egyedül állt a megállóban, a visszapillantóban látom, amint felszáll a buszra. Várjunk csak... megállok, és előkapom a telefonom. Jól emlékeztem, le van némítva. Ketten álltunk a megállóban. Az én telóm lenémítva. A Wheel Party SMS-t mindenki egyszerre kapja meg. De ha ketten voltunk ott, akkor csak neki jelezhetett a telefonja hangosan SMS-t. Nahát...hamarosan újra találkozunk.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Liz Reed
Regisztrált:
2007-01-07
Összes értékelés:
390
Időpont: 2007-01-25 17:01:25

az úgy nem éééér :(
Alkotó
Armand
Regisztrált:
2006-08-23
Összes értékelés:
130
Időpont: 2007-01-23 21:06:00

Nem, nem kelle ENNYIT várni. Szerintem még sokkal többet..:D
Alkotó
Liz Reed
Regisztrált:
2007-01-07
Összes értékelés:
390
Időpont: 2007-01-23 20:43:41

Armand aztapasztacipőpaszta! Ezért megérte várni! De azért remélem a folytatásra nem kell ennyit! huhhh, marrrhhhhaaa jóóóóóó!!! Nem semmi hogy keverted meg a szálakat! Grat!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

alberth alkotást töltött fel A strákocsis fuvaros címmel a várólistára

Kankalin alkotást töltött fel Hang-jegyes címmel

Klára bejegyzést írt a(z) Nyelvem című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Nyelvem című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Katángnak áll a világ! című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Vaksors 8/8 című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Rózsa lakodalom című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Averzió. Hogy miért? című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Nyelvem című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Sivatagi reggel című alkotáshoz

Bálint István alkotást töltött fel PABLO ROTEMBERG - La Wagner címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Télváró című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Lelj reményt! című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Krémesség című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Óh világ, ébredj! címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)