Enni vagy nem enni?
Ez itt a kérdés!
S ha igen, akkor mit?
A szétválasztó diéta második havában járok.
Megszegtem megint.
A gyümölcsnap még azt hiszem, meg volt. Talán.
De nem biztos, mégsem, mert féltem, nem bírom ki a hosszú utat, vidékre. Féltem, rám jön a hosszúllévős éhség.
Jaj, mit írtam? A rosszullévlős!
De, nem ez történt. Aznap fehérjenapom volt, viszont ettem kenyeret is. És este, a hűtőben, felfedeztem a parizert. S innentől, hiába ettem csak rizst, másnap ebédre, késő délután éhes lettem, s újra parizert akartam enni. Kenyérrel. Fiam éppen szemtanúja volt.
Rám szólt.
- Ma milyen napod van? Nem tegnap volt fehérje napod? Ne edd meg a parizeremet! Mit rakok akkor a zsemlémbe?
- Jó kis házikolbászt. Ica küldte.
- Nem, nem, az nem jó!
- Naaaaa! Úgy szeretném! Úgy kívánom! Most már úgyis mindegy!
- Jól van, de akkor mostantól nem támogatom a diétádat!
A támogatás nála azt jelenti, megkérdezi, milyen napom van, és úgy vásárol.
Na, ennek ezennel vége lett.
Mert amit a fiam kijelent, az úgy is lesz.
Azért én, ennek ellenére, mivel akkorra már rákattantam a parizerre, a levágott jó nagy szelet kenyérrel, mind megettem. Sőt, később még a rizspörkölt maradékát is. Még később, a táskám külső rekeszének legalján nemrég megtalált grillázs csokit is, amit a lányomtól kaptam, de hiába kerestem napokkal ezelőtt. Le is tettem róla, hogy valaha megtalálom. Most, jóízűen, hanyatt fekve az ágyon, mókus módjára csücsörítve a számat, elszopogattam. Bűnöztem hát, megérdemlem a büntetést. Elhízok, és megüt a guta.
Amikor ez történt, egy hónap után 74 kg helyett, már 70 alatt jártam. Ami azért valljuk be, nem volt rossz eredmény. 3 hónap alatt, 12 kg lett volna.
Na de, az én fiam már csak ilyen. Ha valamit kijelent, az úgy is lesz.
Ez azért érdekes, mert ha én kijelentek valamit, az két esélyes.
Vagy úgy lesz, vagy nem.