Mint halálraítélt kegyelemre, úgy várok egy üzenetre.
Várok, vágyom a szeretetre, éreztesd velem!
Hogy az éjjel mi történt az ágyban, nem kutatom,
De ma reggel, jó korán tudakolom, hogy mikor érkezel meg?

Kettőnk édenébe.

*

Örömkönnyeket hullatok,
mióta vagy nekem,
mert rád vigyázhatok,
hátralévő életemben.

Ennél méltóbb feladatot
egy halandó sem kaphatott,
egy utolsót, mielőtt meghalok,
átlépek a végesből, a végtelenbe.

*

Na, jó, én vettem a lapot!
Mostantól nem vagy a SZÍVEM!
S az sem érdekel, mikor kelsz reggelente?
Írhatnám, de minek, miért bántanálak?

Csak azért, mert megint közel engedtél magadhoz,
s most megnövelted újra köztünk a távolságot,
fájdalmat okozva ezzel nekem?
Hisz nem ellöksz, csak eltolsz magadtól!
(Mint amikor nem hagyod, hogy csókoljam a szemedet, a szádat.)

Ha ez ennyire fáj, s nem lehet feledni,
csoda-e, ha az emberek nem mernek szeretni?

Szerintem, az igazi szeretet feltétel nélküli,
s ha teheti, nem szegi meg a törvényt,
a szeretetnek íratlan törvényét,
szeretet megvonással.

Mert a jövőben nem fogadhatom el a szeretetet tőled,
ha bármikor, ha unod, vagy büntetsz, megvonhatod tőlem,
mert fáradsz szeretni, vagy kedvemet keresni,
ha néha otthon tűrhetőbbé válnak a dolgok,
ezért, egyszerűen érzed, kezd terhessé válni
számodra, szerelmes szívű tanítványod.

Vissza vonulnom kell, tehetetlen!
valahogy védenem kell magamat!
Majd azt mondom, azért tettem,
mert hittem, nincs már rám szükség, akarat!
Egyszer, mondtad, nincs, nem is volt, lehetetlen.
Hát, ehhez tartom magamat!

De, mert én sem engedhetem meg magamnak,
és nem is engedem, hogy szükségem lehessen rád,
meg kellett tanulnom, tudnom kell nélküled élnem!
tudván tudva azt, hogy már nem kellhetsz nekem!

Zavarosodjanak meg a vizek,
hervadjon el az összes virág,
a méhek hagyják el örökre kaptárjaikat,
az állatok húsa váljon keserűvé,
tépessék ki a nyelvem,
ha még egyszer, csak egyetlen egyszer,
azt mondom valakinek, AKI NEM AZ,
MERT NEM VALLJA MAGÁT ANNAK, MERT LETAGADJA,
hogy A SZÍVEM!

Ez a lehangolóan lehengerelt,
lélek kurtítóan kegyetlen,
hajmeresztően hihetetlen,
nyomasztóan nyakatekert lelkiállapot,
hátborzongatóan hasonlít ahhoz,
mikor gyermekkoromban
kezdtem fogadkozni,
soha többé nem eszem az anyukám főztjéből,
s nem bocsájtom meg neki,
a szeretet megvonást,
melyet nem szenvedhettem,
s melyet ezért, gyűlöltem,
és gyűlölni fogok egész életemben, mindhalálig.

S mit ad isten, most, éppen ezt fogom elemi erővel elkövetni!