I.

Késő éjszaka van, lassan hajnalodik,
s te nem fekszel mellettem az ágyban.
Messze vagy tőlem, testem várakozik,
s tán meg sem tudod, mit is kívántam?

Nem értem, miért nem változol Nappá,
hogy reggel besüss az ablakomon!?
Miért nem változol mindig azzá,
aminek szeretném, aminek én akarom?

Késő éjszaka csendje riaszt fel engem.
Kit szeretek én, nem szuszog mellettem.
Hívlak magamhoz, könyörgök érted,.
Hagyd a sok munkát, a jövőt ne féljed!

Hiába hő szíved, lelked enyém.
Hiába hívlak, várlak, szeretve én.
Szívemet-lelkemet oly nagyon epesztve,
Nélküled vagyok túl, éjszakám felén.

Nem értem miért nem változol Széllé,
Hogy kerekedve, felkelő nap előtt,
Hozzám sietve, még ide érjél,
Mielőtt elfogy, a kedved, s erőd.

Kóbor lelked ablakom rázza.
Függönyömet bőszen cibálja.
Vágy lepte kis szobám falára,
Fölém hajol, bókoló árnya.

II.

Mégis eljöttél, itt vagy tehát.
Alvó tested, nem hagyta magát;
melyet elhagyva, lelked ezüst fonala,
hosszúra nyúlik.
Hozzám repül lehelet tested.
Csupán a lélekvilágon múlik,
merre száll reggelente,
mielőtt, drága tagjaidban ébred öntudatra.
Nagyot nyújtózol, pendülnek sejtjeid,
munkára serkennek alvó szerveid.
A kávé segít majd visszazökkenni.
Utadra lépni kell, utadon járni,
várnak kedveltjeid,
nem szabad lazsálni!
Emlék képem már, mily parányi.
Betagolódsz majd, helyedre állsz.
Erőmet küldöm, hazatalálsz, visszatalálsz,
S engem majd vársz, újra csak vársz.

III.

Mégis eljöttél,
itt vagy tehát,
Alvó tested
nem hagyta magát.
Lelked ezüst fonala
hosszúra nyúlik,
Hozzám repül, lehelet teste.
A lélekvilágon múlik,
hogy merre jársz, reggelente.