HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 6

Online vendég: 165

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49211

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-06 14:57:56

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Szabó István GáborFeltöltés dátuma: 2016-07-03

Betelgeuse - 4. rész

'részlet a könyvből 2'



Az álmodás az alvási ciklus utolsó, úgynevezett REM-fázisában történik. A hagyományos álmodás alacsony éberségi szintjén az egyén én-tudata hiányzik.
Tudatos (vagy más elnevezéssel éber, illetve lucid) álom során az egyén tudja, hogy álmodik, felismeri és tisztában van módosult eltérő tudatállapotával. Az álmodó teljes lényével jelen van álmában, képes azt gondolataival irányítani, annak bármely elemét befolyásolhatja vagy megteremtheti. Az álomközegben ugyanolyan aktív résztvevője, mint nappali valóságának, de érzékelésében sem szenved csorbát ahhoz képest: a színek, a szagok, a hangok, az ízek és a tapintás is, ugyanolyan intenzíven hat, mint "élőben".
A tökéletes élet záloga, hogy összhangba hozzuk, összekapcsoljuk egymással nappali és - megfordított - éjszakai életünket. Ehhez olyan magas tudatossági szintre kell feltornáznunk magunkat, hogy a folytonosság érzése legyen meghatározó bennünk ne pedig a szintek közötti vagy a vélelmezett "valódi" és "ál-" benyomások közötti különbségtétel (idővel te is rájössz, hogy mennyire illúziók börtönében élünk). Ez a kívánatos, állandó életbeli jelenlét egy út a megvilágosodás felé (amit nekem eddig nem sikerült megélnem).
A tudatos álmodás előidézését az alkalmazott technikákon túl, közvetve elősegítik életviteli tényezők is, mint pl. a könnyű ételek fogyasztása, tudatmódosító szerek használatának mellőzése, rendszeres sportolás és meditáció, kiszámítható napirend bevezetése.
(...)

------------

Második nap



Egy börtönbéli hétvége - jelesül ez a szombat - sem kecsegtetett több változatossággal a munkanapokhoz képest, sőt, még nehezebben lehetett elviselni a dolgos hétköznapok rutinjának hiánya miatt. Albert ekkor több időt is szentelhet gondolatviharainak.
A börtönudvaron körözve verte fel a port. Hessegette a Napot, kergette, csakhogy a horizont alá bukjon, de az égitestnek a legkevésbé sem volt sietős. Akárhányszor felnézett a földről, az ég kékjébe rondító masszív betontömbökkel és a mákruhás csőcselékáradattal szembesült. Ennyi év után sem szokta meg a falakból sugárzó életidegenséget, köszönhetően a szögesdrótokkal körbeölelt tüskés őrtornyoknak, a portyázó fegyveres őröknek és a bükkfák hiányának. A világ valójában tele van élettel, csak épp ezen az eldugott szigeten nem részesülhetett belőle. E tüdőbeteg rákfolton, eme érzéki csalódáson, és a hosszú városfalon nem talált rést, és amikor századjára is rádöbbent arra, hogy remény sincs a szabadulásra ebben az életben, akkor legszívesebben felvágta volna ereit.
Hónapokká nyúlt órákkal később, cellájának ablakából tekintett le Urnea városára. Tanújává kövüledett formálódásának: emitt új épületet húztak fel, amott lebontottak egy másikat, de arról fogalma sem volt, kicsiben hová fajult a világ. Attól félt, a változásokkal való szembesüléskor szívroham fogja érni.
Bizony, eddig teltek az évek, napról napra fogyott értékes ámde kilátástalan élete. Imáiban arra kérte a szenteket, hogy felesége és lánya rendszeresen ellátogassanak hozzá, akik hónapról hónapra meg is jelentek a börtön vendégfogadó termében, hogy lelket öntsenek belé. Semmiképp nem akartak csalódást okozni a családfőnek, egy alkalmat sem hagytak soha ki.
Jövetelük előtti napokon Albert nem tudott enni: agya nappali rémálmokat vetített neki, a legdöbbenetesebb forgatókönyvek szerinti filmek peregtek le: útközben a lányok vonatszerencsétlenség áldozatai lettek, a felesége szerető karjaiban van, vagy egyszerűen belépett egy férfi mindkettejük életébe, akit a lányok egyhangúlag elfogadtak maguknak új családfőnek (és erről mélyen hallgatnak). A találkozás pillanatának közeledtével így rettegett az elvesztéstől, az ürességtől, a meg nem történéstől és a magárahagyottságtól. Egyúttal régi életének röpke, kiegyensúlyozott szakasza elérhetetlen messzeségekbe távolodott tőle, s mintha ez a messzeség személyüket is érintette volna. Görcsösen fényképeikbe kapaszkodott, újabbakat és újabbakat kérve tőlük, hogy életben tartsa és felszítsa a családi élet melegének tüzét, minek lángjai ugyanolyan erőteljesen lobogtak, ahogyan fájdalmaié.
Emlékei olyan elevenen égtek benne, hogy eltakarták előle Urnea látképét és a Napot is.

***

- Nem engedjük, hogy így elbánjanak veled! - zokogott az asszony, akit egyenruhások téptek ki férje karjaiból amikor férjét a járőrkocsiba tuszkolták. - Nem adjuk fel!...

***

Egyes napokon zsigerből érezte, hogy hármuk lelke a közéjük felhúzott akadályok ellenére elválaszthatatlanul egybeforrott, másszor meg biztos volt abban, hogy a lányok elhidegültek tőle és meglátogatását kötelezettségnek veszik, hasonlóan az idősek otthonába dugott százéves dédnagymamához, kinek rokonai már a halálát várják.
Esküszöm, meg vagyok hatódva, másrészről viszont a lányok nem tudtak Albert éjjeli kiruccanásairól, azokról az éjjelekről, amikor hátat fordított nekik. Nem is árulta volna el a világért sem nekik, részben azért mert még ők is azt hinnék meghibbant, sziklaszilárd érvei azonban felmentést nyújtottak a meg nem értett álmodozónak: ugyan mi más választása maradt az életre, ha egyszer a kőfalakon túli "igazi" valóság elérhetetlenné vált számára, hovatovább kiközösítette magából? Vagy bocsánatosabb bűn-e félrelépni egy álommacával, mintha mondjuk börtönbéli kokainfüggőséggel kábította volna magát? Bocsánatos, ha az akit megcsalsz, elvből elveti vetélytársa létezésének még a gondolatát is - Albert legalábbis szentül ezt vallotta. Az ellen viszont hevesen tiltakozott, mikor egyik álmában szemére hánytam, hogy teste ugyan tiszta bármilyen tudatmódosító szertől, de álomfüggő. Megbántódott és kizárt álmaiból. Bár ne tette volna, figyelmeztetni akartam milyen egészségtelen úton jár: láttam, hogyan épül le a személyisége. Pontosabban fogalmazva: jellemének jelentős része "az átjárón keresztül" betüremkedett az Ideális Világba, ahogyan a belek teszik sérvként kiboltosulva a hasfalon keresztül. Albert betüremkedett és mindent a fizikai valóságában hagyott, amitől meg akart szabadulni: a vérszegénységet, sápadtságát, tehetetlenséget, az önmarcangolást, életkedvének üszkös maradékát.
Ez a paralel létforma néha iszonyatosan megterhelte és a megtébolyodottsággal fenyegette, mégis, ezzel kerülte el a legigazibb őrületet. Figyelme ugyan beszűkült a fizikai világot illetően, de azért mégsem annyira, hogy a legkönnyebb módon vessen mindörökre véget gondjainak. Az öngyilkosságot józan pillanataiban nem tartotta célravezetőnek, még a börtönlelkésszel is megbeszélte ennek értelmetlenségét, de Elvira sem helyeselte a baldachinos Világban. A halál eljön hívás nélkül is, minek siettetni? És ha eljön, igazán csak az egyik élet szereplőitől fog tudni elbúcsúzni, vajon melyik lesz az? Ez a kérdés még a "betüremkedett-kiteljesedett" Albertet is hasonlóan aggasztotta, ha nem jobban, mint az "eredetit".
Albert a villanyoltás előtti órákat írással akarta hasznossá tenni, de alig sikerült kikanyarintania magából néhány sornál többet. Felesége, lánya és a szabadság fizikailag fájó hiánya töltötte be a szobát, és hessegették el mellőle az ihletet. Mindennek tetejébe betoppant Tom. És rákezdett (mintha reggel óta nem hordott volna elég zagyvaságot össze), ekkorra Albert úgy érezte ez több, mint amit el tudna viselni, több, mint amennyit tudni akar belőle. Mintha már hónapok óta osztoznának közös zárkán. Egy idegenben, ami már nyomokban sem emlékeztetett a "régi szépre".
Aktuális monológja, melynek talán még eleje sem volt, bővelkedett indulatszavakban és súlyos káromkodásban. Kérdezés nélkül megtudta, hogy rabtársait Tom merről és hogyan ismeri, és több történetbe is belekezdett, melynek igazságtartalmában azért kételkedett. Erre megadta magát, kiejtette a tollat kezéből és becsapta a füzetet.
"Ám legyen, beszélgessünk!"
- Az mi? - hajolt előre ültében Tom, miközben sodorta pocsék minőségű cigarettáját.
- Könyvet írok.
- Nem szoktam olvasni.
- Meglepő - dobta a fricskát, amiért megzavarta az alkotásban, de Tom nem értette az iróniát.
- Miről szól?
- Kétlem, hogy érdekelne... Álmodásról.
- Álomfejtés?
- Nem. Az éber álmodásról...

***

- Tudatos álmodás...
- Lefekvés előtt megtervezed miről akarsz álmodni, és úgy alszol el?
- Ennél jóval több, bár ez is része a dolognak. Jobban szeretem az éber álmodás elnevezést.
- Álmodozásra, vagy ábrándozásra gondolsz?
- Közel sem! De ki már átélt ilyet, csak az tudhatja, miről beszélek.
- Túl földhözragadt vagyok ehhez - mondta Jan miközben bepárásodott szemüvegét törölgette. A téma iránti lelkesedésnek a szikrája sem volt meg benne.

***

Megbánta ötletét és témát akart váltani, de Tom makacsul kérdezgetett. Az elején azt hitte, pusztán nevetségessé akarja tenni, de erről nem volt szó. A téma ugyan érdekelte, csak megértenie nem sikerült a lényeget, hiába igyekezett Albert a legegyszerűbb példákkal pedálozni.
Egy hosszú, gyötrelmes hallgatás után aztán beszélgetésük meglepő fordulatot vett.
- Ezek szerint mégsem vagyok bolond? - Tom szemöldökráncolva küszködött emlékeinek felidézésével, és ezt Albert izgatottan figyelte. - Tudom, miről beszélsz. Akkor kezdtük el azt a nagy rablássorozatot. Egy éjjel lázas voltam és rémálmom volt, azt hiszem. Izzadtan ébredtem. Azt hittem, belehalok az álomba, és soha nem akartam megint elaludni.
- Mit álmodtál?
- Hogy egy páncélszekrényben vagyok és előttem egy rakás pénz van – próbálta magyarázni a maga szerény stílusában. - Jó sok, rengeteg, felért a plafonig. És akkor rájöttem, hogy ez csak egy álom.
- Hogy érezted magad?
- Beszartam. Soha nem éreztem még olyan félelmet, mert nem tudtam hol vagyok. Pánikba estem és belemarkoltam a nagy pénzhalomba. Ahogy csak bírtam, dugtam be a nadrágomba, a cipőmbe, az ingem alá, mindenhova...
- Miért? - Nevetett fel Albert (a történet kezdete óta először).
- Tudtam, hogy álmodok, és át akartam hozni a pénzt, nehogy eltűnjön. Sejtettem, hogy hülyeséget csinálok, de olyan valóságosak voltak! Azt hittem, meg tudom menteni és az ágyban ott lesznek majd velem, de nem, felébredtem, és csak a takarót szorongattam! Felkapcsoltam a villanyt hogy megkeressem a pénzt, de sehol sem voltak. Belevágtam a fejemet a falba, mert azt hittem, megbolondultam. Nem volt az valóság.
- Az álom valósága nem különbözik az ébrenlét valóságától - bölcselkedett az idősebbik.
Tegyük hozzá, Tomnak nem volt erőssége az elvont gondolkodás, folytatta hát élménybeszámolóját hevesebben, de halkabban. Csak ki ne hallatszódjon!
- Te! Olyan igaziak voltak! Láttam rajtuk a betűket, a hologramos fémcsíkot, még... Még a szagát is éreztem! Csak attól a félelemtől szartam be. Soha többet!
- A félelem eltűntethető.
- Hülyeséget mondasz! - erősködött, nála nem vitatéma, hogy kié az utolsó szó. - Féltem, de egy kicsit azt éreztem, hogy... ott teljes hatalmam van!
Tom rávigyorgott, mire Albert elborzadt fogainak kipusztult látványán (no igen, az itteni fegyencek sem tökéletes fogsorukról híresek, de végső soron maguknak irtják ki azokat a kritikán aluli minőségű dohányáruval, pancsolt alkohollal meg az összes megbízhatatlan vegyszerrel, amit magukba szívnak).
- Tudod, miről beszélek!
- Ezek szerint - nézett a füzet felé - gyakran álmodsz így?
- Nem gyakran: állandóan! Egész éjjel és minden éjjel! Én álmaimban élek igazán, egy tökéletes világban, ez az élet annak csak árnyéka... Nappal rab vagyok, éjjel teljesen szabad. Oda megyek ahová akarok, és azt teszek amihez kedvem tartja.
- Gyűlölöd a nappalokat?
- Ezt a helyet gyűlölöm, meg a vele járó életformát.

***

- Értem már különös viselkedésed miértjét - vallotta be Jan komor arckifejezéssel. - Tudván ezeket, meg kell hogy mondjam, ennek fényében néma búskomorságod és estközeli megmagyarázhatatlan jókedved még hátborzongatóbb. Értem, de átérezni képtelen vagyok. Ha a pszichológus...
- Azt akarod sugallni, hogy elment az eszem? Te is kezded?
- Azt akarom mondani, hogy az álmok csak kiegészítik az ébrenlétet és sosem pótolhatják.
- Köszönöm okostojás, de jobban tennéd ha kiszellőztetnél, mert bölcsességed szaga terjeng a levegőben...
- Kérsz belőle? - és sodorni kezdett valami különlegeset
- Tartogasd magadnak! Nem kérek abból a fajta spirituális élményből többet.

***

- Az édes élet odakint vár, idebent pedig szar itt lenni, de ezt nem kéne csinálnod. Gyáva vagy!
- Lehetséges, hogy takaréklángon élek, de legalább ezt - felemelte a tintaszagú füzetet, lapjait hangosan végigpergette - ezt fel tudom mutatni!
- Megnézhetem?
- Tán érdekel?
- Az álmom miatt igen.
- És még azt mondod, gyáva vagyok.
- Veronikának,...
- Az ajánlás a lányomnak szól. Szeptemberben lett húsz.
- Nekem hat és négy évesek vannak.
- Engem ő tart életben, na meg a könyvem... Írásaimmal talán megmarad valami belőlem az utókornak. Elvégre ezért vagyunk itt, nem?
- Nem tudom - lapozgatta zavartan Tom. - Utálok olvasni, de ez... érdekel. De mégse kéne belenézni, mert rossz.
- Mi rossz van benne?
- Nem tudom... Félelmetes.
- Úgy látom, kettőnké találkozása az élet egy kivételes fordulata, mondhatni adomány, s ez visszahozta életkedvemet. Hidd el, nem véletlen, hogy mellém sodort a sors. Élned kellene a lehetőséggel, és ha elég bátornak érzed magad, felajánlhatom a segítségem...
Hát mégsem olyan szörnyű ez a felére zsugorodott cella? Egyszerre kellemesebb társaságnak tűnt ez a tagbaszakadt fiatalember, aki akár a fia is lehetett volna. Albert máris elképzelte, hogyan formálódik kapcsolatuk: ügyesen alakítva egy olyan cinkos bizalmassággal megfűszerezett szórakoztató barátság alakulhatna ki közöttük, mely fogvatartottak egymás közötti viszonyait tekintve egyedülálló lehetne a börtönök világában. Az öröm hajtóereje azt diktálta, be kell vezetnie "szegény együgyű tudatlant" az álmodás ingoványos művészetébe. Végre van, akivel megoszthatja tudását. Nincs többé egyedül "őrületével".
Albert bölcs tanító képében tetszelegve járkált a szűkre szabott négyzetmétereken fel és alá, tanítványának kiselőadást tartott, és a valóságellenőrzés fontosságára kitérve félig tréfásan, kedvcsinálóként feltett egy nem is annyira költői kérdést:
- Hogyan kerültem ide?
Nem várt válasz érkezett a folyosó irányából.
- Halálra késeltél egy nőt, te idióta! - a nyitott cellaajtón kajánul vigyorgott be a járőröző Nagy Fehér, majd továbbállt. Elrontotta a játékot, megmérgezte a helyzetet.
A Nagy Fehér volt a legkisebb népszerűségnek örvendő tiszt a börtönlakók között - noha Albert apró jeleket felfedezve úgy látta (miközben értetlenül állt a jelenség előtt), mintha egyes rabok titkokban egy húron pendültek volna vele. Apró szemeivel és orrlyukaival, pigmenthiányos bőrével nem éppen hatott bizalomgerjesztő alaknak még civilben sem; állandóan kötözködött és kereste a hibát, ha nem volt, talált és nyomban alázott. Üvöltözéseihez egy fejjel magasabb és ranggal egy fejjel lejjebb lévő kollegája csupán asszisztálhatott. Albert gyűlölte, ha ez a rosszindulatú smasszer van szolgálatban, és nem az, akit kenyérre lehetett kenni: a Hatos Számú, kinek valószínű éjszakai titkáról akart puhatolózni, jobb híján mélyen szemébe nézni.
A szemrevételezésig egyikük sem törte meg a csendet és csak miután kihunytak a fények, azután jó két perccel, a derengő sötétségben szólalt meg Albert a repedezett plafonra meredve:
- Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés... Rémisztő haláltusa... Huszonöt késszúrás...
Tom megnémult, és Albert sem erőltette a további beszélgetést. Ezt az estét meggyilkolták.
"Vajon mit akarhat Gerg tőlem?"

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) Általános csevegés fórumtémához

Pecás alkotást töltött fel Hulló levelek címmel a várólistára

Deák Éva bejegyzést írt a(z) Általános csevegés fórumtémához

koko bejegyzést írt a(z) Mintha című alkotáshoz

koko bejegyzést írt a(z) Felhők című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A Halál című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Se isten, se ember című alkotáshoz

Miléna bejegyzést írt a(z) Se isten, se ember című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Advent idejére című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Hóváró című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Az aranyszemű lány című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Hóváró című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Földből nőtt című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)