Miért ne becézhetnélek? (szabadon)

Az egy hazugság, hogy hallgatok!
Hazugság, hogy nem írok neked!
Kérlek, higgy nekem!

Bánthatnálak, meg is ölhetnélek,
míg ily védtelen vagy, de nem teszem.
Nap, mint nap láthatnálak,
repesve várhatnálak,
míg meg nem un látni, két szemem.

Szeretnélek, de meg is vethetnélek,
lehetnél nékem, szégyenem.
Kívánhatnálak, ha imába foglalnálak,
összekulcsolnám két kezem.

*
Olyan vagyok, mint egy csecsemő, aki nem bír jól lakni, ezért mindig az anyja mellén csüngne.
Ez a mohóság, ez a telhetetlenség már csecsemőkoromtól bennem lesz örökre.
Mohón, szájon át szerettem volna a világot magamba szívni, a magamévá tenni, ezért, csillapíthatatlan sírással követeltem, minden nap öt óra körül, telhetetlenül, míg utolsó könnyem ki nem csordult.
Talán megenni akartam a világot.
Anyukám köménymagos teával itatott, nehogy magamat emésszem el!
A Febe szerelme iránti szomjam, ilyen olthatatlan.

*
Hát, nem sokáig!
Eddig tartott a nagy boldogság?
Szeretni és szeretve lenni.
Érezni, és tudatába lenni.
Most kezdhetem újracsinálni önmagam.
Mert belőlem elvetted ami neked kellett.
S a maradékomat meghagytad nekem.
Kérdés. Ha összegyúrom magamat újra utánad,
kisebb, vagy nagyobb gombóc leszek-e?

*

Szavaim, olyan áradóak, hogy nincs, aki állná őket!
S úgy érzem, akár kiadom őket, akár ha bennem maradnak, megölhetnek engem.
Nem értem miért nem szerethetlek téged ilyen hévvel?
Miért nem bírod ki a szavakat?
Miért nem kecsegtethetlek minden pillanatban téged s magamat, hogy érted élek?
Miért ne becézhetnélek?
Téged, s benned magamat?