Emlékek szétszórva, régi fényüket por takarja. Valami még sejteti velünk, hogy valamikor a fénykorában szép volt, de most az idők távolába veszett a szépség. Csak akkor jön elő, ha gondosan letakarítjuk, vagy beülünk a magunk belső szobájába és ott lassan "szépen, ahogy a csillag megy az égen" megkeressük azt a csillogást, amire még emlékszünk a régmúltból.
Ezt teszem most én is, itt vagyok magam, magammal. Nem számítok bölcs okos párbeszédre, sem a miértek fejtegetésére. Számomra mindez értelmét vesztette már, azt hiszem. Gondolatban elindulok azon a jól kitaposott poros úton ahol nem csak én, de őseim is jártak már, valamikor régen. Az út mellet gyönyörködök a sok színes virágban, a tarka lepkékben, a madárcsicsergésben.
Hatalmas árnyat adó fák alatt megbúvó, hűs vizű patak mellett megállok. A patakban simára mosott hatalmas kövek, mintha nekem tette volna oda valami láthatatlan erő, nem azért, hogy akadályozzon a tovább haladásban, hanem azért, hogy megpihenjek rajta. Rá telepszem, én a szürke kis kavics. Sokszor gondolom ezt magamról. Talán valami önbizalom hiány miatt vannak ezek az érzések? Nem tudom, de talán nem is fontos tudni. Valamikor egy versemben is írtam róla.

Kő vagyok

Egy szürke kis kavics
legalább nem hamis
simára mostak a habok
nyomot hagytak rajtam a
dolgos tegnapok
utamat állják
sokat ígérő holnapok
játszanak rajtam
gyönyörű fények
mi örök bennem
az a lélek.
/hova/

Pihenek. Nem az út fáraszt, hanem a várakozás izgalma. Mit találok a régiből, ami szép volt, ami még fontos lehet.
Képek villannak be, de nem maradnak sokáig, eltűnnek, mint a hajnali harmat a fűszálakról. Némelyiknél azért elidőzök, mert melengeti a szívemet, de vannak, amiket gyorsan tovább engedek, mert könnyeket csalnak a szemembe és fáj a lelkem.
Az elmúlás bizony fájdalommal jár, mert a lélek hiába tudja, hogy meg kell halnia ahhoz, hogy új életet kezdhessen majd valamikor, az ész mást tart erről, másként gondolkodik.
Tovább indulok, még mi előtt gondolataimba beférkőzik a - van e még időm?
Nehéz kérdés, pedig jól tudom, ennek nem igazán van jelentősége. A most pillanatában kellene megélni múltat, jelent, jövőt. Nagyon ritkán sikerül talán, - vagy azt is csak képzelem, nem tudom?
Szép mikor sikerül megélni a régit a jelenben, nagyon jó érzés, valami emelkedettség, ami a mindennapokból sokszor hiányzik.
Kár, mert ez olyan mintha nem lenne elkülönültség ég és föld között. Egyben van, minden egy, és csupa csillogás, nem poros, hanem csillogó.
Olyan jó, hogy rátaláltam, nem megyek még tovább, próbálom tartani ezt az érzést, ez a teljesség érzés leírhatatlan. Nem is próbálkozom vele.
Aztán valami szürkés, ezüstös köd ereszkedik rám, csendesen, alig halhatóan. Látom, amint színes gyöngyszemek koccannak egymáshoz.
A gyöngyök a porban már nem szaladnak, megtalálja mindegyik a maga helyét. Némelyik szorosan a másikhoz simulva, másik meg elkülönülten beágyazódva várja, hogy valamikor valaki megint elővegye, lefújja róla a régi port, és a csillogás újból bevilágítsa a múlt emlékeit.
Mégis tovább megyek, hiszen van otthonom ahol várnak rám.
Nagyon jól esett kalandozni, szeretek elmélkedni a létezésről, pedig tudom jól, hogy ez az élet ebben a létezésben nem tart örökké. A fáradt agyag nem sok mindenre jó, elnehezül sűrű száraz matériává, porrá válik, elenyészik, elmúlik.
Ilyen fáradt agyag lesz az ember is, én is. Ezt gondolom, magamról is.
Természetes azt is gondolom, hogy fontos vagyok, magamnak és másoknak is. Pedig valaki belülről tudatja velem, hogy nem a mulandó részem a fontos, hiszen én nem az vagyok.
Olyannak tűnök, mint a jégszobrász, szeretem megalkotni az általam elképzelt szépet, pedig tudom, hogy itt ebben a létezésben minden mulandó, elmúlik, elolvad, mint a jégszobor, néha már alkotás közben, és nincs mit tenni.
Ha mégis sikerül egy időre megtartani a látható világnak, akkor is tudnunk kell, hogy ez csak átmenet.
Mikor tükör előtt állunk, a tükörben magunkat látjuk, de melyik az igazi arcunk, melyik a valóság?
Egyek vagyunk ebben a káprázat szőtte világban, a kép és én.
Vagy mindez csak illúzió?
Szepes Mária egyik könyvének olvasása után, leszűrődött bennem egy igazság, hogy a létezésünk során megélt megtapasztalásokban, mi magunk vagyunk minden kérdés és minden felelet.
A tudatunk korlátoz bennünket, ezért nehéz elhinni mindezt.
Gyakran elő fordul velünk, hogy ítéletet mondunk mások felett, pedig tudjuk lelkünk mélyén, hogy mi magunk vagyunk a vádló és vádlott egy személyben.
Remélem, vannak, akik szívesen elmélkednek hozzám hasonlóan. Vannak, akik hiábavalónak gondolják az e fajta gondolatokat, az sem baj.
Nem vagyunk egyformák, vannak, akiknek mindig azt mondták, hogy nézzenek a lábuk elé, és azt teszik.
Nem emlékszem, hogy nekem tanították, vagy magamtól jöttem rá, de tudom, hogy felfelé nézni érdemes, mert "ott fenn", ott van az igazság, én legalább is azt hiszem.
Születésnapom van. Sokadik!
Nagymama régen sokszor mondta, hogy ez a nap nem csak a születésem miatt ünnep, hanem ma van Sarlós Boldogasszony napja. A Római katolikus vallás szerint ez valóban ünnep, egy a sok Mária ünnep közül.
Örültem is nem is. Osztoznom kellett az ünnepnapon. Csak az vigasztalt, hogy a születésnapomat követő vasárnapon mindig búcsú volt a faluban. Ma már tudom, hogy a templom védőszentjének tiszteletére, akkor azt gondoltam ezzel is nekem kedveskednek a családom tagjai, akik annyira szerettek és kényeztettek.
A kicsi templomban a hatalmas oltárkép egy gyönyörű nőt ábrázolt kék ruhában, a Hold sarlóján állva. Akkor, gyermekként csodáltam a képet, én is olyan szerettem volna lenni, mint az az asszony a képen.
Ma már tudom, hogy butaság volt, és nem igazán a külsőség fontos. Ami fontos, értékes, az általában rejtve van, ott legbelül a lélek rejtekében. Aztán ha mégis láthatóvá válik mások számára az nagyon jó, mert akkor megnyilvánul a szeretet.
Később, mikor kezdtem felfogni az élet fontosabb összefüggéseit már nem igazán volt fontos a születésnap. Most is azt vallom, hogy egy nap a sok közül. Ha valamiért mégis érdemes megállni ezen a napon az a hála érzése.
Hálával gondolok Édesanyámra, természetesen Édesapámra is, hiszen az ő szerelmük gyümölcseként érkeztem ebbe a világba. Őket választottam ők meg elfogadtak. Azt hiszem jól választottam. Anyukám határtalan szeretetéből táplálkozom egész életemben.
Igyekeztem és igyekszem ameddig élek minél kevesebb hibát véteni, minél kevesebb embert megbántani. Annyi szeretetet szétosztani amennyit kaptam, ha lehet kicsivel többet is. Azt hiszem ez a dolgom, ez a legfontosabb tennivalóm ebben az életemben.