HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 30

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49246

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: GunodaFeltöltés dátuma: 2007-01-24

A tudós és a rabszolga (részlet)

(Ez egy újabb részlet a most készülő római-kelta regényemből. Az érthetőség kedvéért csak annyit, hogy a főszereplő egy brit druidanő, és az I.században játszódik.
A római terjeszkedésnek köszönhetően főszereplőm egyetlen nap alatt veszíti el a családját, a szabadságát, a képességeit és szeretett Mesterét. A sikeres hadjárat végén sokakkal együtt őt is Rómába hurcolják. Innen indul a részlet.)


- 1 -

Aelius Minutius, a légió orvosa - római létére - meglehetősen jólelkű ember volt. Egy héttel azelőtt vizsgálta meg először nehéz bilincsektől felmart kezemet-lábamat, hogy Rómába érkeztünk volna.
A rabok közül sokan már igen rossz bőrben voltak a kemény meneteléstől, a gyenge koszttól és a béklyók szokatlan terhétől. Nem én voltam az egyetlen, aki sebláztól támolyogva, időről-időre leroskadt az útra, magával rántva a többieket is...
Az orvos körbejárt közöttünk, és szemügyre vette a betegeket.
- Mercuriusra, kész csoda, hogy ez az asszony még egyáltalán járni tud! - mondta, amikor óvatosan félrehúzta a nehéz vasat az egyik bokámon. - Azonnal le kell venni róla!
Az őrizetünkkel megbízott katonák tizedese csak a fejét rázta:
- Nem lehet. Folyton szökni próbál.
- ...Ember, ezzel a lábbal?! Hádészba fog nemsokára átszökni, hogyha rajta maradnak ezek a koloncok! Gondold meg jól: így is elég foglyot vesztettünk az úton. A végén még senki sem marad a diadalmenetre...
Ez az érv hatott: a decurio nemsokára visszatért ugyanazzal a kováccsal, aki a bilincseket feltette rám hónapokkal azelőtt.
Igen alapos munkát végzett azon a rossz emlékű éjszakán: véresre haraptam a számat, mire sikerült levernie... Ahogy megszabadultam tőlük, és láthatóvá lettek a sebek, az orvos elborzadva nézte, mennyire belerágta magát az eleven húsomba a nehéz vas, hiába tekertem körül mindenfélével.
- Hát, ezt nem lesz könnyű rendesen kitisztítani... - mormogta, és értő kézzel elkezdte lefejteni csuklómról a rárothadt rongyokat.
Testem a fűben feküdt egy esővíztől csepegő, csenevész fa alatt, ám, amikor levették rólam a nehéz béklyókat, éreztem, hogy könnyűvé válok, és pehelyként emelkedtem ki ólomsúlyú földi börtönömből.
Bizakodva lebegtem egy darabig Minutius feje felett: azt reméltem, beengednek a Kapun, és nem kell többé visszatérnem. Ami megmarad utánam, azt nyugodtan eltemethetik, valahol a Rómába vezető út mentén...
Sajnos, élet és halál urai nem könyörültek meg rajtam: a test kínja durván visszarántott lüktető, sajgó, szűk cellámba. Megrázkódva nyitottam ki a szememet.
Minutius doktor részvétteljes arccal hajolt fölém:
- Túl mélyek a sebeid. Csak tűzzel tudom megtisztítani őket. De nem kell félned, elkábítalak...
Vállat vontam. Amióta elhagytuk Britannia partjait, minden mindegy volt nekem: egyre mélyebb és mélyebb tompultságba süppedtem. Az utóbbi hetekben már megszólalni sem nagyon volt kedvem és erőm, nagy bánatára szegény Danának, aki igyekezett a lelket tartani bennem.
Aelius Minutius kesernyés mákfőzettel bódított el: alighanem ennek is köszönhettem, hogy a kezemről-lábamról sisteregve felszálló, halotti máglyák bűzét árasztó füstből a Mester arcát láttam kibontakozni. Úgy éreztem, ez az arc fölém borul, és kiszívja belőlem a maradék életet, de nem bántam...
Mozdulatlanul, félájultan tűrtem, hogy az orvos tegye velem, amit tud: a mellé rendelt, markos légionárius segítségére nem volt szükség.
- ...Olyanok vagytok, ti, barbárok, mint a vas. - hallottam Minutius doktor hangját valahonnan messziről.
Nem válaszoltam, csak keserű mosolyra húzódott a szám.
Az orvos jóvoltából a hátralévő napokat a sebesülteket szállító szekéren tölthettem, és kaptam vizet bőven. Szükségem is volt rá, mert a forróláz teljesen levert.
Minutius mindennap meglátogatott bennünket: ködös félálomban érzékeltem, hogy gyógyító balzsamot ken a sebeimre, és új kötéssel fedi be őket. Közben azon aggódott, nehogy megromoljon a vérem is, mert az ellen semmit sem tehet.
Nem fért a fejembe, minek viseli ennyire szívén egy ellensége sorsát... Rómához közeledve, ez a gondolat végül szóra bírt.
- ...Miért törődsz velem, uram? - kérdeztem az ő nyelvén.
A szavak rekedten, nehézkesen szakadtak fel torkomból, a hosszú hallgatás után.
Aelius Minutius bámulva nézett rám, s aztán így válaszolt:
- Erre esküdtem. A beteg az beteg, akár barbár, akár római. ...Különben nem is gondoltam, hogy tudsz a nyelvünkön! Miért nem beszéltél eddig, hiszen minden nap megkérdeztem, hogyan érzed magad...
- Nem volt mit mondanom.
A doktor a fejét rázta:
- Különös emberek vagytok, ti, barbárok...
- Nem különösebbek, mint ti, uram.
Hallgattunk, aztán elszántam magam, hogy megkérdezzem ettől a tisztességesnek tűnő embertől, ami régóta ott motoszkált tudatom peremén:
- Mi lesz velünk, ha Rómába érünk?
- Részt vesztek a kormányzó diadalmenetén.
- És hogyan zajlik az ilyesmi?
Aelius Minutius elmesélte, hogy a győztes hadvezér szájtátiak serege között, nagy kísérettel vonul fel a Szent Úton legfőbb Istenük, Jupiter templomába, hogy ott állatáldozatot mutasson be. Vele együtt menetelnek katonái, a hadizsákmányt kísérve, és a legyőzöttek hosszú sora.
- ...És azután? - tudakoltam, bár nem gondoltam, hogy újat tudna mondani.
- Paulinus nagy cirkuszi játékokat adat majd. Még naumachia is lesz!
- És a foglyok? - kanyarodtam vissza makacsul, és nem remegett a hangom.
Most a doktor vont vállat:
- Nem tudom. A császár dönt a sorsotokról...
- ...Ami nem lehet más, mint rabság vagy halál. - bólintottam. - ...Tényleg nem értem, miért mentettél meg!
Aelius Minutius lesütötte a szemét, és halkan, szinte mentegetőzve így szólt:
- Sajnállak benneteket: tudom, hogy nem vagytok elvetemült, gonosz emberek. De a császár akaratának meg kell lennie...
Karjára tettem a kezemet.
- Hát persze, uram... Akárhová kerüljek is, nem felejtem el, milyen emberséges voltál hozzánk, és megőrizlek jó emlékezetemben.

- 2 -


Suetonius Paulinusnak nem kellett hónapokat várakoznia Róma falai alatt, mint sok más győztes hadvezérnek, hogy megtarthassa triumphusát. Két napon belül megkapta az engedélyt a szenátustól.
A hírre azonnal felbolydult a tábor: a folyó megtelt fürdő emberekkel, a part pedig páncéljukat, fegyvereiket fényesítő katonákkal.
Bennünket is a sárgás vizű Tiberishez parancsoltak, és fürdés után rangunknak megfelelő ruhát ölthettünk a hadizsákmányból. Nekem egy pompás, fűzöld köntös jutott. Olyan jó érzés volt felölteni, egy nyakpereccel és a druidák koronájával együtt, - valamelyik halott szent ember homlokát ékesíthette nemrég, - hogy szinte meg is feledkeztem a ránk váró megaláztatásról.
Ami a lábamat illeti, az orvosnak hála, újra tudtam használni, bár - a csuklómmal együtt - még mindig kötés borította. A forróláz azonban változatlanul bennem bujkált: azt hiszem, ez volt az Istenek mákfőzete, ahhoz, hogy el tudjam viselni a nap megpróbáltatásait.
A láz, és az az érzés, hogy estére talán már halott leszek, megszabadított a többiek arcán tükröződő félelemtől és tehetetlen haragtól: szemérmetlenül könnyűvé és elengedetté tett, mintha kicsit részeg lettem volna...
Fanyar félmosollyal nyújtottam a kezemet, amikor megkötöztek bennünket. Lábainkat szerencsére már nem béklyózták meg, mint az úton, csak a nyakunknál láncoltak bennünket egymáshoz, ahogyan az a legyőzötteknek dukál. Még abban a "megtiszteltetésben" is részem lehetett, hogy közvetlenül Pendragon király családja után állítottak be a sorba, mint az egyetlen, élve elfogott druidát.
A menetet kürtösök vezették, nyomukban haladtak a zöld ágakkal felékesített, hadizsákmánytól és fegyverektől roskadozó szekerek, s a fehér bika, melyet Jupiternek szándékoztak feláldozni. Azután következtünk mi, foglyok, és mögöttünk ragyogó harci szekerén, maga a babérkoszorús kormányzó.
Akkor láttam őt először: gőgös, nagy orrú, sovány emberke volt. Átkokat mormoltam rá: hatásuk ugyan nem lehetett, de a lelkemnek jól estek.
A szomorú menetet a légionáriusok zárták, fényesre dörgölt páncélban és sisakban, dübörgő léptekkel.
A várost hatalmas falak kerítették, s kapuja is félelmetes méretű volt. Amikor kettéváltak előttünk a súlyos, megvasalt kapuszárnyak, úgy éreztem, mintha a Másik Világ határát lépném át.
Odabenn iszonyatos tömeg várt bennünket: úgy taposták egymást, mint valami csatában, hogy jobban láthassanak.
A menet lassan haladt előre; társaim konokul földre szegezték tekintetüket, így védekezve a szemtelenül kíváncsi pillantások, s a levegőt döfködő, mutogató ujjak ellen. Én viszont felemeltem a fejemet, és szemügyre vettem a fölénk magasodó épületeket. Színesre festett márványtól csillogtak, és kegyetlenül szabályosnak, ridegnek és hatalmasnak tűntek, mint maga a Római Birodalom, melynek immár mi is részei vagyunk...
Aztán a körülöttem hullámzó, izgatott arcokra pillantottam: a legtöbbje szánni valóan mohó, részvéttelen és üres volt. Több néznivaló nem akadt: sehol sem láttam egy fát, bokrot vagy ligetet. Még Beli arca is felhőkbe burkolta magát, és szemerkélni kezdett az eső.
Lehorgasztottam a fejemet, s egyszeriben érezni kezdtem nyakamon a béklyó súlyát. Nem néztem fel többet: az út simára koptatott kőlapjai elvonultak szemem előtt, és néha átimbolygott a lánc. Így kapaszkodtunk fel a Capitolium dombjára.
Az ég akkorra már zokogott: az áldozati állatot nem is tudták a roppant templom előtt felállított oltáron leölni; be kellett vinniük az oszlopcsarnokba. Aki tehette, fedél alá húzódott.
Csak mi, foglyok álltunk odakinn fedetlen fővel, esőtől és széltől verten. Róma felett egymásnak estek a súlyos felhő-hadseregek.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2007-07-05 14:39:05

Micsoda barbár kor! Szegény druidanőnek és a többi fogolynak mennyi szenvedésen kellett keresztülmennie. Írásod magával ragadó, érzékletes.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese, V. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az asszony és a papagáj című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Kihűlt Vállvonás című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szerelem című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)