HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 32

Tagok összesen: 1884

Írás összesen: 49050

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-22 13:12:05

Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Emilly PaltonFeltöltés dátuma: 2016-08-06

Kivetettek - 1. A vallomás (1.rész)

Az ódon ajtó nyikorogva nyílt ki előtte, melyen belépett. Egy hatalmas terembe ért, amit azelőtt soha nem látott. Nem láthatta, hiszen ide csak azokat hozták, akiket megvádoltak. A többiek nem léphettek be. A falakat legalább ezer évesnek tippelte, és minden mást is, ami bent helyet foglalt. Ez alól nem volt kivétel a rajta kívül bent tartózkodók egyike sem. Mintha mindannyian a falakkal, a boltíves mennyezettel együtt öregedtek volna meg. Az egészet tekintve mindez olyan hatást keltett, mint egy ősi kastély. Régi, ódon és dohos.
A terem végében öt emelvény foglalt helyet, ahol megpillantotta bíráit. Szigorú tekintetek szegeződtek rá. A legsúlyosabb bűnnel vádolták, melyet elkövethetett. Csalódottan sétált az ítélőszék tagjai elé. Még mindig az események hatása alatt állt.
Előresétált és megállt előttük, majd lassan felemelte tekintetét, hogy döntéshozói szemébe nézhessen. Tudta, hogy szigorú büntetésre számíthat annak ellenére, hogy a lelke mélyén még mindig úgy érezte, helyes döntést hozott. Lemondóan sóhajtott egyet, és arra gondolt, milyen ironikus, hogy az angyalok világában tárgyalás zajlik.
A pulpituson ülők közül egy hosszú ősz hajú és szakállú öregember ránézett társaira, majd a férfi felé fordult, és emelt hangon megszólalt:
- A parancsmegtagadás egyenlő az árulással! A mi világunkban az egyik legsúlyosabb bűn az árulás. Tisztában kellett lennie ezzel a ténnyel! Seifer, mi történt ezen a küldetésen? Az ön érdekében részletesen mesélje el!
A vádlott megtört arccal felnézett, vett egy mély lélegzetet, és mesélni kezdett.
- Azt az információt kaptuk, hogy a Szövetséges Birodalom északi határánál lévő Icram kolostorában él egy erős, mágikus erejű szent jelölt, Írisz. Ez a lány minden tudását és erejét a gyógyításnak szentelte. Soha nem válogatott a betegek között, ugyanúgy ellátta a halandó embereket, mint az angyalokat. Sőt, még arról is pletykáltak, hogy néhány alacsonyabb rendű démonnak is segített.
A kolostor környékét egyre több támadás érte, ezért az égiek valószínűnek tartották, hogy a lány túlságosan nagy varázsereje vonzza a bestiákat. Köztük is főleg azokat a lényeket, akiknek fő jellemzőjük a nagy energiával rendelkező mágusok lelkének felfalása. Azt a parancsot kaptam, hogy biztonságos helyre vigyem a lányt, és védjem meg minden támadástól.
A parancs kézhezvételét követő napon indultunk útnak. Segítőimnek két tapasztalt társat kaptam, Weist és Leont. Késő este nyitottuk meg az átjárót, a kolostortól nem messze elterülő Lacri erdő egyik tisztásának a szélén. Amint átértünk a kapun, egyből a szent hely felé vettük az irányt. Ahogy közeledtünk, egyre erősebben éreztük a gonosz aura jelenlétét. Olyan erős volt a kisugárzás, hogy az egész tájat befedte.

Az Icramot körülvevő falut már jó messziről megpillantottuk. Amikor közelebb értünk, akkor már csak a lángoló házakat, és a mindenhol szétszóródott holtestek maradványait láttuk. Körbenéztünk, hátha vannak még túlélők, de egyetlen embert sem találtunk, aki egyáltalán lélegzett volna, ezért a kolostor hátsó bejáratához siettünk. Ott rengeteg sérült ember feküdt a földön, akiket néhány pap és földműves próbált ellátni. Legelőször ők vettek észre minket. Ahogy megláttak, összekulcsolták a kezüket, térdre rogytak előttünk, és hálát mondtak az égieknek, hogy ott vagyunk. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Az Istenek elküldték a harcosaikat, megmenekültünk!
Legelőször egy keservesen síró gyermeket pillantottunk meg az egyik fal tövében. A ruháján rengeteg koszt és vértfoltot láttunk. Fejét az apja simogatta, aki a hasa tájékán sérült meg. Ő is felfigyelt ránk. Lehajolt az ölében tartott fiához, súgott valamit a fülébe, és egyik kezét felemelve felénk mutatott. A gyermek a szemével követte a felemelt kezet, majd elmosolyodott. Ugyanígy tett az apja is.
- Látod, kisfiam, megmondtam, hogy nem lesz semmi baj! - vigasztalta a sebesült kisfiút. Ennek a szívszorító jelenetnek voltunk a tanúi. Összeszorult a szívem, ha a parancsra gondoltam. Hiszen mi tudtuk, hogy egyértelmű az utasítás. Csak a lányt kell biztonságba helyezni. Ezzel az ők, és a többi ember sorsa is megpecsételődött. Össze kellett szednem magam, hogy végre tudjam hajtani azt, amivel megbíztak.
- Egy Írisz nevű lányt keresünk. Elvezetne hozzá? - fordultam az egyik szerzetes felé, aki láthatta az arcomon átfutó érzelmeket, amiből rögtön megértette, hogy az embereket nem fogjuk megmenteni, csak a lányt. Megbocsájtóan elmosolyodott, lehajtotta a fejét, és egyetlen szó nélkül elindult. A faltól nem messze egy ösvényre vezetett, melynek a legvégén egy eldugott kis kert állt.
Miközben mögötte lépdeltünk a csillogó, ezüst páncélunkban, a sérült, halálra rémült emberek szemében reményt láttam megcsillanni. Számukra a fényes harci öltözetünk olyan hatást keltett, mintha Isten fénye ragyogna körbe minket.

Beléptünk a kovácsoltvas kertkapun, és megálltunk, hogy szétnézzünk. Ahol álltunk, onnan ötven méterre, a túlsó oldalon, egy legalább két méter magas, kétszárnyú, fából készült, masszív bejárat magaslott. Hallottuk, amint a túlsó felén lévő bestiák egyre erőteljesebben ostromolják azt. De úgy hittük, hogy kitart még egy darabig. Ettől függetlenül, a hangokból arra következtettünk, hogy elég sokan lehetnek, így sietőssé vált a dolgunk.
A kert egyik sarkában, a fűben több tucat ember feküdt teljes összevisszaságban, sebesülten. Talán némelyikükből már a lélek is eltávozott. Akadtak olyanok is, akik mellett térdelt, vagy ült egy másik ember, és őket próbálták meggyógyítani. A beteg emberek közt pillantottuk meg a lányt.
Egész testét halványkék fény vette körül. Barna szemei és nyugodt arca csak szeretetet sugárzott. Látszott rajta, hogy nagyon koncentrál. Ölében egy fiatal fiú fejét tartotta, akinek a szájából vér szivárgott. Ennek ellenére teljesen nyugodtan lélegzett. Írisz kezeiből zöld fény áradt, azzal próbálta meggyógyítani. A fiú megérezte, hogy már nincs sok hátra az életéből. Erőtlenül felemelte a kezét, megfogta vele a lányét, majd egy picit arrébb tette. Aztán még utoljára rámosolygott, majd örökre lehunyta szemét. A lány óvatosan tette le a halott fejét a földre. Lassan felállt, miközben vörös haja eltakarta a szemét.
- Kérem, segítsenek, ezek a szörnyek mindenkit megölnek - szólt hozzánk első ízben.
- Azért jöttünk, hogy magát biztonságba helyezzük.
- És a többiekkel mi lesz?
Erre nem akartunk válaszolni, Írisz akkor értette meg. De mielőtt a sírás erőt vehetett volna rajta, odalépett hozzá egy barát, a vállára tette a kezét, majd a szemébe nézett, és halkan, mégis érthetően beszélni kezdett.
- Nekünk nem lesz semmi bajunk. Az istenek szolgái érted jöttek, hogy elvigyenek. Fent döntöttek így, ne ellenkezz a sorsoddal! Hiszem, hogy hallunk még rólad. Nagy dolgokra vagy hivatott. Most ne velünk foglalkozz leányom, menj velük, ők majd vigyáznak rád!
Ezután magához húzta és megölelte, mintha a saját gyermeke lenne. Írisz vállának rázkódásából tudtuk, hogy eleredtek a könnyei.
- De én nem akarlak itt hagyni benneteket - szipogta.
Megindított az a szeretet, amit ez a két ember érzett egymás iránt, de nem tehettem mást, mint amiért odamentünk, így odaléptem hozzájuk.
- Én itt maradok az embereket védeni, de akkor önnek a két társammal kell tartania. Egy biztonságos helyre fogják vinni. Ahogy a többiek biztonságban lesznek, én is maguk után megyek. - Alig fejeztem be a mondatom, Weis megszólított.
- Nem felejtem el, hogy ön a küldetés vezetője, de hadd emlékeztessem, hogy nem ez a parancs!
- Tudom, és azzal is tisztában vagyok, hogy minden felelősség az enyém. De nem hagyhatom őket magukra.
- De, uram... ennyi bestiával maga sem tud elbánni!
- Ha nem sikerül, akkor itt az utam vége, ezt szánták nekem.
Weis és Leon Írisz mellé álltak, és mielőtt a lány bármit mondhatott volna, maguk után húzva, futásnak eredtek a déli torony irányába. Ránéztem a papra, és megkértem, hogy zárkózzanak be az épületbe.
- Egyedül akar azzal a sok szörnnyel szembeszállni? - kérdezte.
Nem válaszoltam, csak sietős léptekkel távoztam. Pár méter után visszanéztem, és láttam, hogy eleget tesz a kérésemnek.
Mindeközben a kapu kezdte megadni magát. Egyes részein már több lyuk is tátongott. Így nem várhattam tovább, kieresztettem szárnyaim, előhúztam az ezüst nyelű, hosszú pengéjű kardom, melyet mágiával kezdtem el feltölteni. Ekkor tört be a kapu.

Három alacsonyabb rendű bestia lépett be az udvarra. Úgy néztek ki, mintha fekete farkasok lennének, vörös szemekkel. A szemük izzott a gyűlölettől, és engem figyeltek. Lassú léptekkel közeledtek felém, azzal a céllal, hogy bekerítsenek. Hangos, morgásszerű hangot hallattak, miközben agyaraikkal vészjóslóan fenyegettek.
Az egész udvart beterítette a sötét, vérszomjas aurájuk. A hozzám legközelebb lévő, a jobboldalamon rögtön támadásba lendült. Egy tűzgolyóval próbáltam eltalálni, de sikeresen elkerülte. Félreugrottam, de abban a pillanatban a másik kettő egyszerre vetette rám magát. A legelsőt a kardommal sikerült leszúrnom, míg a másik az agyaraival elérte a vállam, és annál fogva a földre taszított. Őt a kardommal ellöktem magamtól, és egyből megtámadtam azt, amelyik legelőször nekem rontott, és kardom egyetlen suhintásával végeztem vele. Amelyik a vállamnál ragadott meg, újból támadó pozíciót vett fel, de még idejében észrevettem, és egy tűzmágiával megsemmisítettem.
Azt hittem, vége a harcnak, de abban a pillanatban egy fojtogatóan gonosz aurát érzékeltem, mely az eddigieknél jóval hatalmasabb és erősebb volt. Minden porcikám azt sugallta, hogy fussak, meneküljek. A kapu felé néztem, ahonnan azt a sötét és félelmetes erőt éreztem. A bejáratot a lángoló falu világította meg, így azt gondoltam, hogy alaposan meg tudtom nézni, hogy kivel, vagy mivel állok szembe. Nem láttam tisztán, de olyan benyomást keltett, mintha csak egy vörös szemű árny lenne. Ott állt, és engem nézett. Fél pillanattal később elindult felém, és ahogy közelebb ért, még mindig nem ismertem fel, hogy milyen bestiával állok szembe. Azonban, amint egyre jobban közeledett, megéreztem azt a pokoli erőt és démoni gonoszságot. Akkor kétséget kizáróan tudtam, hogy egy Warlorddal van dolgom. Addig a pillanatig még soha nem találkoztam egyetlen eggyel sem, csak hallottam róluk. Rengeteg pletyka, mendemonda keringett arról, hogy intelligens, velejéig romlott, hihetetlen erővel rendelkező emberi démonok, akik a gyengébb bestiáknak parancsolnak. Erejük szinte vetekszik az istenekével. Félni kezdtem, mert éreztem azt a mérhetetlen erőt, melyet kibocsátott magából. Tisztában voltam azzal is, hogy az erőkülönbség végett egyedül nem küzdhetek meg vele. Egy ideig nem tett semmit, csak állt velem szemben és figyelt. Nem támadt, hanem helyette megszólított. Ezen igen meglepődtem, mert nemigen számítottam arra, hogy társalogni fogunk.
- Hol van a lány?
A kérdés hallatán a félelmemet felváltotta az aggodalom.
- Ki vagy te? - kérdeztem, de nem válaszolt, ehelyett közelebb lépett.
Akkor láttam meg teljes valójában. Testét fekete ruha takarta. Hófehér arcát sötét, hosszú haj keretezte, szeme a sátáni erőtől vörösen izzott. Kibocsátott aurája egyre jobban fojtogatott, mintha kifejezetten rám fókuszálta volna. Úgy éreztem, hogy már levegőt sem kapok. Pokoli ereje a földhöz szegezett. Lerogytam a földre, egyik kezemmel a térdemen támaszkodtam, míg a másikkal a torkomhoz nyúltam, hátha megszűnik ez a kegyetlen légszomj, és újból levegőhöz jutok. Szenvedésem láttán kéjesen elmosolyodott, mintha élvezné azt.
- Egy olyannak mutatkozzak be, aki a jelenlétemben még lélegezni is képtelen? Ne röhögtess! Gyengék nem érdekelnek! - Majd rám mutatott, és ujjának egyetlen apró mozdulatával elrepített az épület falán keresztül az erdőbe.

Fogalmam sincs róla, hogyan, de túléltem a becsapódást. Elvesztettem az eszméletem, és csak másnap ébredtem fel. Mikor magamhoz tértem, minden porcikám sajgott. Minden egyes mozdulat pokoli kínnal járt, a fájdalomtól szinte mozdulni sem bírtam. A földön feküdtem, hátamat egy homokbucka támasztotta. Végignézem magamon, és akkor vettem észre, hogy valaki bekötözte a vállamat, szárnyaimra rögzítő kötést tett, és a többi sebem is ellátta. Még elég homályosan láttam, de körbenéztem, hátha meglátom, aki ellátott. De nem láttam, és nem éreztem senkit a közelemben. Megpróbáltam felülni, és meghatározni, hogy hova is csapódhattam. Úgy véltem, hogy a kolostortól északra egy kisebb erdőben értem földet. Egy darabig nem mozdultam, próbáltam erőt gyűjteni, hogy elinduljak, és megnézzem, hogyan ért véget a harc. Kis idő múltán erőt vettem magamon, és elvánszorogtam a csata helyszínére. Fájdalmaim miatt elég lassan haladtam. Egyre több kérdést tettem fel magamnak, melyekre nem ismertem a választ. Olyan kérdések jártak a fejemben, hogy ezt hogyan élhettem túl, időközben mi történhetett a kolostorban, vannak-e túlélők? Ami igazán érdekelt, az az, hogy a szörnyeteg tényleg egy Warlord volt-e.

Közben elértem a falu szélére, és odanéztem, ahol egykor a főkapu állt. Szinte semmi nem maradt belőle. Bicegtem tovább, és elnéztem a kolostor irányába. Egyszerűen nem hittem a szememnek: a régi, hatalmas torony eltűnt a helyéről.

Lassan elértem a falu határát, és elindultam az Icram kolostor felé. Akármerre néztem, csak emberi maradványokat láttam. A főutcán haladtam tovább, ahol a földön rengeteg holttest feküdt.
A testek a felismerhetetlenségig összetrancsírozva feküdtek szanaszét. Az emberek belső szerveinek nagy része a szétszaggatott bőrük külső felén kocsonyásodott meg. Mindenhol letépett kezeket, lábakat kellett kerülgetnem, hogy előrébb jussak. Némelyek végtagjait még néhány rost tartotta az amúgy is szétmarcangolt testükön. Az összes maradvány, szinte egytől egyig úgy nézett ki, mintha mindenki belülről robbant volna szét.
Vér borított mindent, a falakat, az ajtókat, ablakokat, a járdákat. A homokos úttestet úgy feláztatta, mintha egy vértenger kellős közepén jártam volna. Az egész helyet a vér émelyítő szaga lengte be. Elkapott a hányinger, öklendezni kezdtem, ezért kezemet a szám elé tettem, és úgy siettem tovább.
Ezt a látványt minden angyali lélek nehezen viselte volna el. A teljes elkeseredés határán voltam. Nem sok tartott vissza attól, hogy ennyi ártatlan áldozat láttán teljesen, és végleg összetörjek. Egyetlen apró reményem maradt. Az, hogy talán Íriszt sikerült megmenteni.

A falun túljutva, elindultam megkeresni a lányt és a két társam. A vallomásom elején említettem, hogy a lerombolt épülettől délre, egy erdő mélyén lévő kis tisztáson nyitottuk meg az átjárót. Így arrafelé mentem, hátha útközben látok valamit, ami arra enged következtetni, hogy sikerült kijutniuk ebből a vérfürdőből. Amint közeledtem, harc nyomaira lettem figyelmes. Bent a fák között, egy teljesen letarolt terület tárult a szemem elé. Jó száz méteres körzetben, minden egyes fát a földdel tettek egyenlővé. Azzal tisztába voltam, hogy Weis és Leon nem rendelkeztek akkora erővel, hogy ez az ő művük legyen. Követtem a csata nyomait, melyek egészen a kapuig vezettek.
Az átjáró előtt ötven méterre járhattam, mikor megláttam Weis és Leon holtestét. Mindketten letépett szárnyakkal, vérbe fagyva feküdtek a földön. Tetemük ugyanúgy nézett ki, mint az előtte látott emberekké, így kétségem sem volt afelől, hogy már nem élnek.
Pár lépéssel arrébb, a letaposott fűben a lány lábnyomai alig észrevehetően, de még látszódtak. Követni kezdtem, abban a reményben, hogy talán megtalálom, és biztonságos helyre vihettem. Azonban pár száz méter után minden nyom megszűnt, mintha a föld nyelte volna el. Abban a pillanatban vesztettem el a reményt, hogy ezt a támadást rajtam kívül más is túlélte. Hátat fordítottam, visszasétáltam az átjáróhoz, megnyitottam, és hazatértem.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2016-08-05
Összes értékelés:
46
Időpont: 2016-08-13 07:14:50

válasz T. Pandur Judit (2016-08-11 00:15:31) üzenetére
Kedves Judit!

Nagyon szépen köszönöm,hogy elolvastad, és írtál pár szót!
Sajnálom, ha a többi részt nem fogod olvasni. Azok már nem lesznek véresek, csak ez az első rész volt ilyen. Vagyis az első rész egyharmada.
Olyan hosszúak a fejezetek, hogy mindegyiket, három vagy négy részre bontva tudom csak feltenni.

Tényleg nagyon szépen köszönöm, hogy jártál nálam, olvastál, hagytál véleményt! :)
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
5137
Időpont: 2016-08-11 00:15:31

Kedves Emilly!

Elolvastam az első részt, de a többit nem fogom, mert ez nekem rettenetesen és brutálisan véres történet.
Biztosan lesz olyan olvasód is aki kedveli a dark fantasyt, én nem tartozom közéjük.

A történetvezetésed tiszta, világos, nagyon jó. A hangulati ábrázolás is jól sikerült, van benne izgalom, rejtély, félelem. Csak maga a történet nem jön be nekem, de semmi baj ezzel, én csak Egy olvasó vagyok.

Judit

Legutóbb történt

Tóni alkotást töltött fel A vers ABC-je = H címmel

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Hiába kereslek című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) halálsor című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) fényfürösztött álmok című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Altató című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Az idő múlik címmel a várólistára

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Szikrák, színek, tejjelek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Szikrák, színek, tejjelek című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je = Gy című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Altató című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Beszél az idő című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a meghallgatás című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) szégyen című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Esti csendek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) halálsor című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)