HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1846

Írás összesen: 47091

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Finta Kata
2018-10-10 18:41:43

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: Sid CleverFeltöltés dátuma: 2016-08-14

Utolsó magányos út

"Harcmezőre születtem! Oda, ahol harcolni kötelesség, és megváltás a feltámadás!
Nem ettem, mert nem voltam éhes. Nem ittam, mert nem tudtam, mi a szomjúság. Haldokló bakákkal mulattam át, sok-sok fájdalomtól csendes éjszakát. Később, már halálsikoly is kísérte a dalokat. Azok, az élőkről szóltak, de már a pusztulásukról mesélt.
Várakoztam vérszagú hajnalokon, hullaszagú lövészárkokban. Sétáltam zsúfolt aknamezőn, ücsörögtem névtelen síroknál. Éltem ott, ahol mások meghaltak... és a halál árnyékában az életről álmodoztam.
De a végtelen álom előtt, még egyszer, fel kell ébrednem! Mert a végzetem névre szól.
És bármi legyen az, elé kell mennem!"
/Sid Clever/



Az utolsó magányos út


Elindultam, de sehova sem akarok megérkezni! Az út az, ami valamelyest jókedvre derít. Közben szitáló köd vesz körül, csontomig hatoló hideggel. A pályaudvaron, a tetőről beszivárgó eső, tócsákban gördül elém, áthatolhatatlan akadályként.
Valahogy ki kellene kerülnöm.
A kezem a nadrágom zsebében van, de nem tud átmelegedni. Hideg! Nem túrok a hajamba az ismerős mozdulattal. A homlokom nem akarja érezni, hogy a kezem jéghideg. Így is eléggé fázom. A napfénynek nyoma sincs! Az ég borús. Nem lehet látni, hol kellene most járnia a napnak az égbolton. Egy apró fénysugár sem tud át törni a vastag felhő takarón és a sűrű ködön át.
Ilyenkor nappal is este van. A pályaudvar idegesítően hangos! Rengeteg az ember. Utálom őket! Mindegyik szembe jön velem. Nem tudok kitérni előlük. Úgyis elém jönnek! Nincs szabad út a menedékhely felé. A vonatok oldalán esőtől saras koszfoltok. Az ablakokon nem lehet belátni.
Olyan mint az agyam. Viszolygok, de a vonaton legalább meleg van. El kell oda jutnom minél hamarabb! Számomra, az most az egyetlen menedékhely. Iszonyúan hosszú az út odáig. Rengeteg ember van a pályaudvaron. Mindegyik az ellenségem! Mert feltartanak! Nem tudják, hogy az óvóhelyre menekülök? Összeesküdtek ellenem!
Sietnem kell! Zsibbadt vagyok és fázom! Az agyam és az érzékszerveim ideiglenes kómában vannak. Mégis, alattomos módon megpróbálnak még embertelenebb szintre lenyomni. Menekülök a magányba. Hagyjanak békén! Ne álljanak elém! Egyedül akarok maradni! Egyedül a rossz gondolataimmal.
Néha jól esik, ha valaki szembe jön. Néha pedig, gyűlölködő tekintettel próbálom kerülni őket. Mindenhol ott vannak! Ki kellene olyankor futni a világból. Néma és üres pályaudvart akarok! Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén! Nem hallom a rossz gondolataimat, nem tudok rájuk figyelni. Jó lenne kikapcsolni az agyamat. Szeretném, de nem lehet.
Azt hittem, nekem már nincsenek érzelmeim.
Bárcsak úgy lenne...
A gondolatok egymást kergetik. Ugyanazt ismétlik állandóan. A lemez megakadt. Pont azon a helyen, ahol a refrénnek kellene következnie.
Vagy, a refrén ismétlődik? Nem lép tovább a tű.
Nem engedi, hogy más dolgok következzenek, nem jut el a lemez végére, és nem tudom meg, mi a dal vége. Nincs mibe kapaszkodnom. Nincs segítség. Csak a gyötrő, ismétlődő rossz gondolatok. Vészterhes percek, órák ezek.
Ilyenkor utálom azt, ami lett belőlem. Szenvedek saját magamtól. Szűkül a tér és az idő. Lassan múlik minden. Ha túl vagyok egy nehéz percen, jön a következő. Ismét hozza magával, azt amitől szabadulni szeretnék: egy nyomasztó, gonosz útitárs. Egy ármánykodó potyautas, aki az én szép gondolataimat dézsmálja, zabálja. Azzal táplálja magát és nem tudom kidobni a hajómból. Egy koldus. Aki jön utánam alamizsnáért könyörögve, közben hátulról belém kapaszkodik, ráncigálja a kabátom sarkát azt követelve, hogy észre vegyem.
Megbüntetném, de nem tehetem. Leráznám, de nem tudom. Hagyom, hogy kövessen. Talán megunja és elmarad mögöttem.
Lassú vagyok. Fáradt mozdulatokkal haladok előre. Távol vagyok mindentől. A rossz gondolatok börtönébe zártam magam.
Felpillantok a forgalmas pályaudvaron. Tudom, hogy nemsokára valaki nekem fog ütközni. Szemeimmel menedéket keresek. Nincs! Mert, mire oda indulnék biztos, hogy valaki arra jön csak azért, hogy ne kapjak levegőt!
Nem akarok senkihez sem érni! Még véletlenül sem. Gyűlölném ha elnézést kérne. Gyűlölném ha hozzám szólna! Fuldokolni kezdenék ha meg kellene szólalnom.
Sötét lett minden. Tapogatózva haladok előre, lépésről-lépésre. Sehol egy fal, aminek neki ütközhetnék, sehol egy szakadék, amibe bele zuhanhatnék. Néma, sivár, fájó csend vesz körül. Döntésképtelen vagyok! A körülvevő sötétség blokkolja érzékszerveimet. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, milyen nap van. Nem tudom, hova tartok. Nem tudom, miért nem állok meg? Talán a véget nem érő küzdelem, az örökös harc? Az egyre több áldozatot követelő önigazolás, hogy még élek?
A lelkem halott! Én ítéltem halálra! Én vittem a vesztőhelyre! Most miért akarom feltámasztani? Hogy újra megölhessem?
Hogy újra megölhessem! Nem tudom, mit szeretnék. Jobb most ez a súlyos csend. Talán megérdemlem! Egy zsoldoskatona vagyok, aki a csaták hevében elkallódott a seregétől. Akkor viszont harcban kellene elesnem! Nem pedig önmagam börtönében sínylődnöm, ahol nincs büntetés és nincs ítélethozatal, csak a siralomház. Ha katona vagyok, miért nem találok vissza a csatamezőre? Miért nem hallom a halálsikolyokat?
Érzékszerveim is haldoklanak. Bolyongok tovább a sötétben. Minden tétova lépésnél belebotlom valamibe. Lehet, hogy halott katonák teste az. Akkor nagyon távol vagyok az otthonomtól! A következő lépésnél mocsárba süllyedek. Büdös és fojtogat! Kapálózni kellene, de nem akarok. Vagy bírjam még? Bírnom kell még?
Ennek soha nem lesz vége!? Ez nem lehet az én sorsom! Öreg katona vagyok, de még katona vagyok! Végre pihenni szeretnék! Nagyon sokat küzdöttem. Testem sebekkel van tele, amik soha nem gyógyulnak. Mély sebek ezek. Kötözöm őket, de a kötések mindig átáznak. Nincs vérem. Helyette sűrű, undorító bűzt árasztó váladék szivárog. Véletlenek nincsenek. Abba kell hagynom a harcokat! Túl régóta nem voltam otthon! Már el is felejtettem, hol lakom. Túl régóta bolyongok a sötétben. Egyedül járom most ezt a végtelennek tűnő utat, és talán soha nem találok haza többé. Nem akarok még haza menni? Nem szenvedtem még eleget?
Gondolataim ijesztőek! Még jobban fázom tőlük. Hol tévedhettem el? Melyik harcban nem figyeltem? Most nagyon egyedül vagyok, és nem látok kiutat...
A pályaudvaron egyre nagyobb a tömeg. Mindenki szembe jön és én iszonyúan szorongok.
Végre! Megvan a pillanatnyi menedékhely! Felszállok a vonatra. Fellélegzem, de még nincs vége. A többi utasnak nem mindegy, hogy éppen hol ül! Ide-oda járkálnak, közben az ajtókat csapkodják. Egyre idegesebb vagyok! Indulni szeretnék végre, hogy ezek a zajok csituljanak és én kikapcsolhassak. Olyankor a tér és az idő kitágul.
Szeretem a vonatozást. A látnivaló percről-percre változik, miközben a belsőtér változatlan marad. Azt kívánom: soha ne legyen vége az útnak! Most nem akarok megérkezni csak elindulni. Bárcsak fordítva lenne. Mi a baj velem?
A vonat elindul és én megkönnyebbülök. Végre! Most csitul a háttérzaj. Elnyomja a vonat zakatolás. Az agyamban is ez kellene. Kellene valami, ami elnyomná a rossz gondolatokat. Kellene egy hang, egy szó, vagy egy ismerős mozdulat. Elértem végre a menedéket!
Megkezdtem utazásomat egy olyan helyre, ami talán jobb kedvre derít. Éltem azon a vidéken, de már nem tartozom oda! Már nem is szeretnék többé a részese lenni! Számomra idegen lett. Csak gyermekkori barátaim kötnek oda, és sok-sok rossz emlék.
A lelkemben vihar dúl. Össze kellene szednem magam! Egy sötét tekintetű, időzített bomba vagyok!

A vonat indulása óta semmi nem változott, totális káosz uralta elmémet. Akkora volt bennem a zűrzavar, hogy már kezdtem azt hinni becsavarodok. Soha az életben nem éreztem magam ilyen elveszettnek. Megoldást kellett találnom arra, hogy kizökkentsem magam ebből a nagyon ijesztő állapotból. Rossz gondolataim betöltötték az egész elmémet. Nem hagytak nekem választást. Előjoggal rendelkeztek minden felett. Uralták azt, ami mindig is az én felügyeletem alatt állt.
Nem volt egy biztos, megnyugtató pont, amibe kapaszkodhattam volna. Mindent kezdek elengedni, ami én voltam. A rossz gondolatok betörtek mindenhova! Felkutattak minden zugot, ahova rejtettem valamit. Megtaláltak mindent, ami fontos volt nekem. Térdre kényszerítettek! Ezekben a súlyos időkben nem harcos voltam, hanem egy áruló. Elárultam magam! Feltétel nélkül átadtam mindent azoknak, akikkel szemben a legnagyobb ellenállást tanúsítottam annyi éven át!
Most már meg kell tudnom: mi az utazásom célja?!

A vonat kíméletlenül folytatta útját a cél felé. Emlékezni kezdtem. Szép dolgok után akartam kutatni. Nem hagyhattam, hogy a beteg agyam erről is lebeszéljen. A kezem már átmelegedett. Beletúrtam hajamba az ismerős mozdulattal: Még mindig magam vagyok, nem pedig egy komplett idióta!
A dohányom után nyúltam. Sodrok egyet. Az agyam össze volt rázva, a cigarettám pedig elkészült. Kinéztem az ablakon. Már sütött a nap! Újra kék eget és napfényt látok! Valami megmozdult bennem. Sűrű, iszappá vált vérem elkezdett keringeni. Észrevettem az embereket.
Egy apa és kislánya. Egyszerűek voltak. Az öltözetük elárulta: nem élnek túl jó módban. De mindketten nagyon illemtudóak voltak. A kislány levette a kabátot, majd leült apjával szemben. A velük született alázat, a jól nevelt, illemtudó egyszerűségük: ez volt az, ami engem figyelemre méltatott és kizökkentett végre a szakadék szélén táncoló öntudatomból.
Édesapja szeme folyamatosan ott volt kislányán. Nem vette le róla a tekintetét. Az a tekintet tele volt szeretettel! Áradt belőle a gondoskodás, és a megértő bizalom. A férfi mosolygott. Elővette a szatyrot és élelmet keresett a kislánynak. Az apuka, megpróbálta a lehető legcsendesebben elővenni. Nehogy valakit meg zavarjon a papírzacskó zörgésével. Később a férfi örömmel nézte, amint a gyermek az ennivalót majszolja.
Az apukán látszódott a törődés, az aggodalom és a megértés. Kezével félrefésülte a haját. Hihetetlen volt ez az egyszerűség. Nagyon rég nem láttam ilyet. Nagyon jó volt látni ezt a két embert. Nem sokkal azelőtt, a helyükön két büdös gyökér ücsörgött, akiket legszívesebben ledobtam volna a vonatról. Párhuzamot próbáltam vonni köztük és a felgyorsult, de agyilag lelassított emberek közt.
Elgondolkoztam az ellentéteken.
A kislány eszegetett. Amolyan kislány módjára. Rám tört egy megnyugtató érzés. Gondolataim rendeződni látszottak.
- Nézd, őzikék! - szólalt meg az apa.
- De aranyosak! - ámuldozott a kislány és az ablakhoz dugta az orrát.

Kinéztem az ablakon. Az én oldalamon egy árva őz sem volt. Csak iszonyú nagy tócsákban álló víz, sár, beborult ég és kopár, fekete földek. Láttam néhány fát is, de a lombjuk régen lehullott már. Megkopaszodva ácsorogtak a semmi közepén az ég felé nyújtózkodva. Mintha el akarnák hajtani a felhőket a napsütés reményében, hogy ismét visszanyerhessék zöldellő lombkoronáikat. Nekem, a vonatnak ezen az oldalán nem jutott őz, amit megnézhettem volna. Az őzikék látványát ki kell érdemelni! Nem jönnek elő akárkinek!
A kislány és az apuka már nem voltak ott. Leszálltak valahol és én észre sem vettem. Felkászálódom az ülésből. A kalauzcsaj szélesen mosolyog. A vonatajtót kicsapom. Lassít a vonat és az állomást figyelem. Üres!
Ez már egy másik állomás, egy másik világ. Irány a büfé! Az állomás itt is hideg! Szemerkél az eső, fel tudnék robbanni. A bőrkabátom hűvös gallérja a nyakamhoz ér. Kiráz a hideg. Nem szabad egyedül maradnom! Máskor nagyon szeretek élni! Szeretem megélni a pillanatokat, de a rossz kedvem, ezt most nem engedi.
A büféhez érek. A büfés-csaj, éltes kora ellenére talpig bunkó, de legalább reagál valamit, amikor meglát. Kérdőre vonom a felhozatalt illetően. Az alkalmazottak megszokottan unott és gépies módján válaszol.
Körbe pillantok az állomáson. Sakkban vagyok!
A nő tudja ezt! Nem húzom fel magam. Döntést hozok és rendelek. Fizetek, a jattot nem érdemli meg. Arrébb vonszolom magam és elgondolkozom az ellentéteken. Csavarok egy cigit, közben zsonglőrködöm a tárgyakkal. És, játszadozom a gondolattal, hogy: vissza kell változnom.
De nem ma! Még nem merek önmagam lenni! Mert, még nem tudom, hogy ki vagyok valójában..

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2016-04-04
Összes értékelés:
11
Időpont: 2016-08-21 15:41:36

válasz Emilly Palton (2016-08-20 21:28:28) üzenetére
Kedves Emilly!

A kérdés nyitott marad. Soha nem magyarázom a dolgaimat. Nálam, minden okkal történik! Az életben nincsenek véletlenek!

Köszönettel: Sid Clever
Alkotó
Regisztrált:
2016-08-05
Összes értékelés:
46
Időpont: 2016-08-20 21:28:28

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Sid!

Nem is tudom, mit mondhatnék. Nem találok szavakat, Komolyan.
Az egészből áradt az őszinteség, hitelesség. Mintha már te magad is végigmentél volna ezeken a lelki folyamatokon. Csak gratulálni tudok ehhez a művedhez.

A főhős tudja, hogy kerülnie kell/kellene a rossz gondolatokat, mégsem teszi. És nem azért, mert nincs ereje, hanem mert nem akarja. Még saját magával is elhiteti, hogy az ott neki jó. Pedig, dehogy. Az elején érezni a feszültséget, a "rossz gondolatokat", a vége felé adsz egy kis feloldozást, amit a végén elveszel, de a legvégén egy valami marad: a remény.

Igen érdekes gondolatokat, érzelmeket fogalmazol meg. Köszönöm, hogy olvashattam!

Üdv.: E. Palton

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Wilhelm Busch: Kár nevetned címmel a várólistára

aphrodite alkotást töltött fel Vasutas-szerelem címmel a várólistára

aphrodite bejegyzést írt a(z) Szerelem-érzés című alkotáshoz

aphrodite bejegyzést írt a(z) A HR-es dal című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/9 című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Temetés című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/9 című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/9 című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/8 című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Nyárvégi éj című alkotáshoz

sankaszka alkotást töltött fel Mediterrán Visszatérés és egymásra találás címmel a várólistára

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/8 című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Ég veled! 15/7 című alkotáshoz

Kőműves Ida alkotást töltött fel Ég veled! 15/9 címmel

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)