Virágos sziget volt az a tavasz
sekély időknek fáradt szárnya alatt.
Visszhangoztak a pillanat szilánkjai,
a fákon fészket rakó madarak éneke.
Vizet fakasztott a lápon a lábnyom,
gólyahír sárgán sárgult, halványult.
Némán szivárgott az erjedő patak,
párolgott eső után a fekete iszap.
A fény a hűs széltől megkönnyebbült,
lelkem is a régmúlt emlékektől.
Térben és időben láttam határaim.
Tükre lettem a tájnak, tavaszi virágnak,
kínáltam kincsem, nem kellett senkinek.
Halkan, mezítláb gázoltam át a lápon
kiértem a fényre, a szép emlékű réten
ibolya hullott a kék csend szőnyegére.