A lélektárs
nem mindig élettárs,
meglehet
neked szerelmed,
de plátói,
látói
lehunyt szemeid,
könnyeid
fátyolán
tisztán
mégis,
mert az ég is
őt adta neked,
bár nem él veled...

De te tudod,
sosem jutott
testben közel hozzád,
percet, órát
véle töltesz gondolatban,
különböző napszakokban
ez együttlét édes,
mert soha nem mérges
ő sem,
te sem...

Szerelmesen
külön éltek,
s nincsen vétek,
csalás, válás,
odébb állás...

Egyszer talán,
egy nyár után,
találkoztok megvénülve
és egymástól
megrémülve
néztek zavartan,
vérszínű avarban...

Agyatokban
"Túl késő van?"
Csak ez lüktet,
mint kit ütnek...

Szívetek ver,
s a csönd felel...