Embersorsunk kitárt karral verdes
hol zengnek orgonád zaklatott sípjai
mint súlyos veretes zsoltár
születő világok ajkain
hol a hang már nem a játék hatalma,
de maga a MŰ a lét sodrása
amely szerte árad , amely kibontja
a sejtek ős falát , az idegek
megbúvó húrjait, amely
elbukik és újra támad ,
amely lerombol és felépítet
amely meggyaláz és
szerelmeinkkel megszépítet,
amely álom
szivárványtájakon
és boltívekkel körbezárt,
éneklő fájdalom
amely magasság, mélység
és szédület ,
és ős malom
mely őrli a szíveket,
és virrasztó hajnali bánat
börtön ahova bezárnak
és szabadság
és nyugalom
és béke ,
füvek, fák szelídsége
sirályok , éneklő madarak hangja
és félelem ,
és riasztó pompa
a kezdet és a vég között
táncoló bokrétás gyászlovak
és kántáló
fekete asszonyok között
a szerelem és a halál órái
között
az ínség és a bőség
szorongásai között
a vágyaink nyomorúságai
között
s mégis
lélegzetet adó
hogy szabadon szívja a levegőt
a szánk
ne fuldokolva ,
szomjunkat oltó
vadul rohanó
s tengerré duzzadó patak
amely mindenüvé elér
amely magával ragad
s arcunkat tisztára mossa
és fény
amely ragyog méltó
emlékművökön s az intő múltból
üzen a bátor jövőnek
hogy béke legyen
s szeretet a szíveken
és sohase keveredjen fölénk
gyűlöletünk

Prelúdiumok és a Fugák zengésében
hallani !

Ó, embersorsunk kitárt karral verdes
ott hol zengnek hangszered hatalmas
hangjai