Temető a földünk, csontokat takargat,
a mélyben nyugszanak, kiket nem zavarnak,
elporladt porhüvely, újra röggé válik,
győztesek, vesztesek, elbukunk egy szálig.

Ez a világ rendje, aki megszületett,
örök élete itt testében nem lehet,
vissza kell adnia mint ruhát -, a pornak,
amiből vétetett -, talán ma vagy holnap.

A Halottak napján találkozunk velük,
akik befejezték már földi életük,
a legnagyobb ünnep, hisz szép számmal vannak,
sokkal többen, mint kik élni esélyt kapnak.

Őseink ősei, dédik, ükök, szépek,
kikről már nincsenek elménkben emlékek,
millió éveknek hősei mind holtak,
számon sem tarthatjuk, hogy ők hányan voltak.

Épp ezért amikor sírkertjeink mélyén
szeretteink hantján mécsest gyújtunk békén
gondoljunk azokra, kik meghaltak -, mindre,
kikre évmilliók nagy ege tekint le!

Halottak ünnepén emlékezzünk róluk,
hiszen mi emberek vagyunk, leszünk, voltunk,
ellobban a létünk, mint a gyertyák fénye,
s lelkünk könnyű füstként, felröppen az égbe.