HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 10

Tagok összesen: 1832

Írás összesen: 45800

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2018-01-07 18:43:13

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2016-11-20

Kapaszkodó

− Hát, eljöttél újra.
A hang, mely megérint melegen, mintha belőlem fakadna. Pedig ez az Ő hangja. Millió közül is megismerném, még akkor is, ha egy öblös bödönbe szólna bele.
− Igen - mosolygok szégyellősen -, eljöttem újra.
− Szép tőled, hogy nem feledkezel meg rólam. De emiatt nem kell feltétlenül idefáradnod.
Hangja mindig megnyugtató, s úgy tudja kimondani, amit gondol, hogy azt soha nem tudom zokon venni.
− Ugyan, ne viccelj. Ez nem fáradság.
Rövid csönd ereszkedik közénk. Az a fajta csönd, amely szinte megfogható anyagként képes kitölteni a teret. Érzi, hogy keresem a szavakat, ezért előzékenyen a segítségemre siet.
− Ő nem jött el?
Lesütöm a szemem. Pedig ebben talán nem vagyok hibás. Talán.
− De eljött. Odakinn vár, a kocsiban.
Furcsa, de hallom, amint szomorkásan elmosolyodik. Most elsétál mellettem - érzem -, s néhány lépéssel előrébb leül egy szomszédos márványlapra. Hallom, amint elrendezi ruhája redőit, s érzem az arcom bizsergésén, ahogyan rám szegezi tekintetét. Azt a tekintetet, amely sohasem bántó, és sohasem vádol. Én mégis a bűnösök szégyenével állok előtte, csüggedt testtartással. Végül megszólal.
− Még mindig képtelen elfogadni, hogy én kiköltöztem ide.
− Adj neki időt - felelek halkan.
− Ó, nekem tengernyi időm van - legyint hanyag mozdulattal. - De neki van-e elég ideje?
Ajkaim szegletében egy kurta életű, keserű mosoly vonaglik meg.
− Ezt úgy érted, egyszer majd bánni fogja az elvesztegetett időt?
Fejét kissé oldalra billenti, s szótlanul néz rám. Meleg tekintete arra biztat, bátran fejezzem ki gondolataimat, érzelmeimet. Mindig ilyen figyelmes és segítőkész volt. Ebben mit sem változott.
− Igen - bólogatok. - Magam is azt hiszem, amikor végre rászánja majd magát az első lépésre, akkor fogja átérezni, s belátni, hogy már jóval előbb meg kellett volna tennie. De hát... Ilyen az ember.
− Nem - szögezi le. - Ő ilyen.
Nem felelek. Mit mondhatnék még erről? Helyette fölnézek végre, s körbejáratom a tekintetem.
− Szép itt - bukik ki belőlem. Talán azért, hogy kitöltsem a csöndet, talán azért, mert valóban így látom.
− Igen - jegyzi meg halkan. - Ez a hely igazán alkalmas a pihenésre.
− És milyen a pihenés? Azelőtt hírből sem ismerted, ha jól emlékszem. Még a pihenésed is folyton aktív volt. Mondhatni, hiperaktív.
Ezen derül egy rövidet, s könnyed mozdulattal feláll. Azelőtt, ha felállt ültéből, teátrálisan nyögött hozzá. Most azonban légiesen könnyed és gyors. Erőt sugárzó. Odasétál mellém, s onnan közelről néz az arcomba. Meleg a tekintete, szinte védelmező. Mégis képtelen vagyok állni.
− Nyúzottnak látszol - szól halkan.
− Az is vagyok - nevetek hamisan, keserűen. - Az is vagyok.
− Miért nem pihensz?
Ezen gondolkodnom kell. Miért is? Végül tanácstalanul vonom fel a vállamat.
− Mert... már nem is tudom, hogyan kell.
Nem felel, csak néz a szemembe, keresi a kapcsolatot lelkeink között. S igazán furcsa, hiszen én jöttem el hozzá, s nem fordítva, mégis én vagyok az, ki ez elől most kényszeresen kitér. Lesütött szemmel állok előtte, míg Ő végül elsétál mellőlem. Ekkor már képes vagyok utána nézni. Minden porcikája beleégett már a lelkem legmélyébe, s most hirtelen minden eddiginél fájóbban mar belém a hiánya. Tudom, hogy képes meghallani, megérezni gondolataimat, ezért meg sem lepődöm, amikor néhány lépésnyire megáll, s megfordulva a következőt mondja:
− Még mindig zárkózott vagy. Mindig is az voltál.
− De előled sohasem zárkóztam el - tiltakozom. - Feléd mindig nyitott voltam.
Szelíden elmosolyodik. Istenem... ez a mosoly...
− Próbáltál az lenni - mondja azzal a tárgyilagossággal, melyben ott cseng a maradéktalan megbocsátás is. - Próbáltad. Mindig újra próbáltad, állhatatosan. Ilyennek ismertelek meg, s ilyen maradtál mindvégig. Most is ilyen vagy. Bármekkora ütést kapsz, te mindig újra felállsz. Lám most is itt vagy, pedig igazán nem lehet ez könnyű számodra.
Jól esnek a szavai. Kissé fel is bátorodom.
− Valóban nem az.
A szavaimat követő rövid csöndet újra Ő töri meg. Bár szelíd hangja mintha csak egy lenne ezzel az anyagszerű csönddel.
− Hogy telnek a mindennapok?
− Szürkék - vágom rá reflexszerűen. - A színek eltűntek. Ahogyan a hangok és az illatok is.
− Ez módfelett gyászosan hangzik - jegyzi meg szomorúan, amivel én kénytelen vagyok némán egyetérteni.
− De látom, te szépen laksz - nézek körbe újra a kertben. - Sok itt a szép színes virág.
Elmosolyodva néz körül.
− Igen. Mindig is odavoltam a virágokért. Itt aztán kedvemre elgyönyörködhetem bennük. Neked otthon vannak virágaid?
Mit is feleljek? Aztán eszembe jut, hogy le kéne már vetkőzni ember mivoltomat, s végre gondolkodás nélkül felelni. Az igazat. Tisztán, zsigerből, mint egy gyermek.
− Amiket még te vettél, és otthagytál. Azokat locsolgatom. De nem beszélek hozzájuk.
− Ha nem beszélsz hozzájuk, minek locsolgatod őket?
− Ezt hogy érted?
− Ahogy mondom.
Már megint ezt csinálja. Mindig is kifinomultabb, érzékenyebb lény volt nálam. Olykor elfelejti, hogy nem mindig tudok lépést tartani vele.
− Úgy érted, ha életben tartom őket, akkor adjak is értelmet a létüknek? Kommunikáljak velük?
− Például.
− Nem gondolod, hogy az egy meglehetősen egyoldalú kommunikáció lenne?
− Csak te gondolod ezt. Mert nem figyelsz eléggé.
− Meg sem kérdezem, hogy te beszélgetsz-e ezekkel a virágokkal.
− Ez nem is kérdés - mosolyog, mert mulattatja a szkepticizmusom.
− Jó. És ők mit mondanak neked?
− Most éppen azt kérdezgetik, hogy ki ez a rövidlátó tuskó? - neveti halkan, s leguggol egy kis bokornyi virág mellé.
Eltelik így egy kis idő. Csak nézem, s észreveszem, hogy részleteiben látom Őt. Látom a haját, de nem látom tisztán a színét. Pedig a kevés szín közül, amit képes vagyok felismerni, az ő hajának színét rögzítette leginkább az elmém. S látom a vállát, de csak néha látom a kezeit egy-egy rövid villanásban. Pedig az Ő kezének érintése az egyetlen, mit magában képes hordozni a lelkem. Viszont az illata az keresztüllebeg a virágok tömény leheletén át, s oly tisztán jut el hozzám, mint reggelente, amikor fölébredve ott találtam Őt a hónom alatt. Feje mindig a mellemen nyugodott, s úgy kuporodott mellém, mint egy fázós kismacska. Az én testem, minden porcikájában eltörődött persze. De bármennyire elsajdult, elzsibbadt minden tagom, akkor is mozdulatlan maradtam. Föl ne ébresszem, széjjel ne oszlassam a körülöttünk lebegő varázst. Istenem, hol vannak már azok az reggelek...
Tétován odabotorkálok, s melléguggolok. Zavaromban elkezdem kihuzigálni a kósza fűszálakat a virágok közül. Ő megütközve néz rám.
− Te mit csinálsz?
− Nem is tudom - motyogok zavartan - Csak arra gondoltam, így szebb lesz. Nem is tudom...
− Hagyd élni őket! - szól rám, s tanárian áll föl mellettem. Én is kiegyenesedem, s földes kezeimet bűnbánóan dörzsölöm össze.
− Miért? Mi a baj ezzel? Így szebb lesz...
− Mi lesz szebb?!
Elbizonytalanodom. Érdemes most bármit is felelni? Ő széles mozdulattal körbemutat.
− Szebb lesz a világ?
− Én csak ezt a néhány virágot...
− Csak ezt a néhány virágot. Persze.
Nem értek semmit, s Ő ezt tisztán érzi. Tekintete tüzessé hevül, de hamar csillapodni látszik. Komor hangja jelzi csak, hogy a belőle távozó feszültség azért hagyott némi keserű ízt a lelkében.
− Csak ezt a néhány virágot - morogja. - Csak ezt a néhány fűszálat. S végül, csak ezt a nyamvadt kis bolygót.
Most én nézek rá megütközve.
− Hogy jutottunk el néhány fűszáltól az egész bolygóig?
Rám néz, s tekintetében a legmélyebb barátság tükröződik, amelybe most némi szomorúság vegyült. Nem szól, csak odahajol a virágokhoz, s amikor kiegyenesedik, kinyújtott mutatóujján egy pillangó ül, szárnyait emelintgetve. Miért is lepődnék meg ezen? Ő mindig ilyeneket csinált, s én soha nem értettem, hogyan.
Most elém tartja a színpompás kis élőlényt. Egyszeriben már fölfelé tartott tenyerében ül. Mintha még ez a kis lepke is tökéletes meggyőződéssel bízna benne. Én is mindig ilyenforma bizalommal voltam iránta. Soha nem adott okot arra, hogy ne így tegyek. Tudom, hogy most sincs ez másképp. Mohón várom, hogy megértesse velem, mire gondol épp e percben.
− Látod őt? - kérdi, s nem kerüli el figyelmemet, hogy "őt" mondott, s nem "ezt."
− Persze. Nagyon szép - felelek, miközben sejtem, hogy a lepke szépsége mit sem számít e pillanatban.
S valóban. Komoly arccal néz le rá, s hangja közelibb minden eddiginél. Mintha bennem szólalna meg.
− Ő a világmindenség.
Nem lettem okosabb. Biztosan az én hibám, de nem értek egyetlen kukkot sem. Megköszörülöm a torkom, s jobban megnézem a kis jószágot. Szép is, lepke is, de én ennél többet nem látok rajta.
− Hiába nézed - veti közbe Ő, s megsimogatja az állatka szárnyait. Az persze állja az érintését, nem röppen el. Jellemző.
Most fölnéz rám, s tekintete hol idegen, hol ismerős. Pedig életem során csak is az Ő barna szemei voltak képesek olyan közel kerülni hozzám, hogy mögéjük lássak.
− Ő a világmindenség - ismétli. - Megfejthetetlen csoda, beérhetetlen végtelen, s befogadhatatlan szépség. Ám mindez oly parány és törékeny... S ha olyan ostoba gyermekek kezébe kerül, mint amilyenek az emberek, kárt tehetnek benne. El is pusztíthatják.
Kezdem kapiskálni. S föl sem merül bennem, hogy esetleg ellenkezzem vele. Minden elhangzott szava igaznak és helyesnek érződik. A már jól megszokott szégyenérzet kezd úrrá lenni rajtam. Már egészen hiányzott.
− Szóval, ha letépek egy fűszálat, úgy viselkedem, mint aki nem tiszteli mások életét? S mivel minden ember ezt teszi, így lassan elpusztítjuk az egész világot? De még ha elpusztítjuk is a bolygónkat, az egész világmindenséget hogyan pusztíthatnánk el?
Végtelenül óvatosan ráfúj a lepke szárnyaira, s az engedelmesen elillan. Még látom egy darabig, amint szabálytalan cikk-cakkokban távolodik a levegőben. Mire fölocsúdok, Ő már mellettem áll.
− Ha elpusztul a Föld, mi értelme tovább a mindenségnek?
Most én mosolygom meg az Ő gondolatát.
− Gondolom, nem az a célja a mindenségnek, hogy mi emberek kedvünkre gyönyörködjünk benne. Feltételezem, a mindenség egészen jól meg lenne nélkülünk is. Sőt, talán még örülne is annak, hogy megszabadult tőlünk.
− Fáj, hogy így beszélsz - mondja halkan, s elfordul. Én ösztönös ragaszkodással lépek utána.
− Én nem gúnyolódom. Csupán... nem akarom annyira a szívemre venni.
− Pedig talán nem ártana - szól vissza a válla fölött. - A világ haldoklik körülöttetek, és ti vagytok a gyilkosai.
Elérte, amit akart. Most már képtelen volnék nem komolyan venni az elhangzottakat.
− Talán azért nem mindenki. Hiszen én nem öntök több millió liter kőolajat a tengerbe, és nem végzek kísérleti atomrobbantásokat sem. Azonkívül eszem ágában nincs fegyverekkel hadonászni. Még csak nem is dohányzom.
− Nincs kivétel - jelenti ki oly határozottan, hogy belém reked minden további szó. - Amikor felkapcsolod reggel a villanyt, amikor beülsz az autódba, amikor tv-t nézel, te is ugyanazt teszed, mint azok, akik térdig gázolnak a Föld kiontott vérében. Pedig az a vér egyszer el fog apadni. S többé nem lesz hová lépnetek. Amikor őt pusztítjátok, magatokat ölitek. A bolygó életét gyermekek vették a kezükbe, akik soha nem lesznek elég érettek ahhoz, hogy kellően vigyázni tudjanak rá.
Érzem, amint homlokomon elmélyülnek a ráncok.
− Bármit teszek, minden csak rossz? Akkor mégis mit tehetek?
− A válasz közelebb van, mint gondolnátok. Csak érte kellene nyúlnotok - feleli, s én elhiszem, hogy Ő tudja a megoldást. Mivel azonban ízig-vérig ember vagyok, természetesen nem kérdezek rá, hisz jól tudom, képtelen volnék felérni.
− Úgy beszélsz, mint egy buddhista szerzetes. Látom, hatással van rád ez a hely.
− Csak letisztított.
Mély sóhaj szakad föl belőlem. Nem akarok további szavakat áldozni erre a veszedelmes témára, ami beszippantja, fölemészti az embert. Mert milyen érdekes! Egyénenként mind tudjuk, látjuk, érezzük, mekkora a baj, s valamit tennünk kellene. Változtatni, javítani, elhagyni az eddigi utat, s egy új útra lépni. De együttesen mégis csak hagyjuk sodorni magunkat a mindennapokkal, s mind a hétmilliárdan tétlenül nézzük öngyilkos tehetetlenségünket. Senki nem tudja, miért nem vagyunk képesek megváltoztatni a sorsunkat. Pedig mind belátjuk, hogy ezt kellene tennünk. Ezt zengi a média, erről prédikálnak a hazug politikusok, ezt hallom nap mint nap a kollégáim szájából. Mindhiába. Akkor miért beszélünk róla mi is? Épp ezen a helyen. Tudom, hogy nem ezt kellene mondanom, de szeretném lezárni ezt a fájdalmas témát valami személyessel.
− Én már... nem vezetek.
Ő megfordul, rám néz, s mosolya szelídebb, bátorítóbb minden eddiginél. Pedig alig látható az ajkai szegletében.
− Tudom.
Nem kell több szó erre sem, ezennel ezt a témát is kimerítettük a fenekéig. S nem is tudom, miért mondom a következőt, de egyszeriben kibukik belőlem:
− Kicsit megváltoztál.
− Ezt úgy érted, hogy rám sem ismersz? - mosolyog.
− Azért rád ismerek - mosolygok vele. - De mégis más vagy egy kicsit.
− Több, vagy kevesebb? - adja fel a leckét, amit én ezúttal gyorsan megoldok.
− Neked több, nekem kevesebb, úgy érzem.
Szomorkás mosollyal bólogat.
− Úgy érzed, minden nappal elveszítesz belőlem egy darabot? A távolság teszi, és az idő.
Magam elé merengek kissé, s én is bólogatni kezdek.
− A távolság, és az idő - majd fölnézek rá - Tudod, azt hittem... bíztam benne, hogy idővel majd könnyebb lesz.
− És nem az? - néz vissza rám őszinte érdeklődéssel.
Nem tudok felelni, s Ő mégis tisztán hallja a hangomat. Hogyan is lehetne könnyebb? nélküle. Ő ide költözött, én pedig ott maradtam a házban, amit neki építettem. Ennek így semmi értelme. S mindezzel képtelen vagyok megbirkózni. Ha az egész világ előtt tagadom is, őelőtte nincs értelme letagadni.
− Te jól érzed itt magad? - kérdem sután, mire Ő lebiggyeszti az ajkait. Ó, mennyire szeretem minden apró rezdülését.
− Tűrhető. Jó kis hely ez. A környezet szép, békés a légkör. Néha ugyan nagy a csend körülöttem, de... én megvagyok.
Értem, amit mond. Ő már elengedett engem. S nekem szintúgy el kellene engednem őt. Szükségtelen tiltakoznom, előbb kitalálja minden egyes szavamat, mint hogy azok akár gondolatként formát ölthetnének bennem. S hogyan is fejezhetném ki szavakkal azt, amit érzek, ami pusztít legbelül.

Ezután még hosszan beszélgetünk mindenféléről, s közben az idő gonoszul rohan. Ő már itt van otthon, engem pedig a világ máshol vár, máshová követel. Elválunk csöndes, érett barátisággal, s én újra meghalok.
Amint kilépek a kapun, meglátom a lányomat, amint paprikavörös arccal támasztja a kasznit, mellén összefont karokkal. Bizony, jócskán elhúztam az időt. Most aztán lesz nemulass! Amikor odaérek, mégis lenyeli valahogy a mérgét, s csak beszáll az autóba. Türelmesen megvárja, míg én is bezöttyenek mellé az anyósülésre, s akkor azonnal indít.
Már kifordulunk a sétányról, s befutunk a házak közé, amikor végre megkérdi:
− Megvolt?
− Meg - bólintok én.
− Nehéz volt?
− Nem volt könnyű - sóhajtok nagyot.
− S megérte?
− Mindenképp - jelentem ki határozottan, mire a gyermek elhallgat.
Közben kirohanunk az ismerős településről, s már szántóföldek mellett suhanunk tova. Picit lehúzom az ablakot, beeresztek egy kis levegőt. Ám a levegővel együtt valami könnyű és színes is az arcomba röppen. Vergődik egy keveset, majd megállapodik. Óvatosan érte nyúlok, s ő azonmód a mutatóujjamra ül. Szárnyait lebegteti kissé, mintha pihegne fáradtan. Egy éppen olyan lepke ül a kezemen, amilyet nemrég Ő tartott a tenyerén. Ha éppenséggel ez nem ugyanaz a lepke.
Annyira megdöbbentő, hogy azon már meglepődni sem lehet. Teszek egy próbát. Óvatosan megcirógatom a szárnyait. S láss csodát, nem röppen ki az ablakon, ottmarad az ujjam hegyén. Megbízik bennem. Talán mert most úgy nyúltam érte, ahogyan kell. Óvatosan, törődőn. Ahogyan Tőle láttam.
Hirtelen megszólalok, magam is meglepetve a saját hangomtól.
− Tudod, hogy a Föld haldoklik körülöttünk?
Leányom homlokán ráncok jelennek meg, miközben felém sandít.
− Ez most honnan jutott az eszedbe?
− Az anyád mondta ezt.
Pillanatnyi mély csönd után határozottan leszögezi:
− Nem akarom hallani.
Szomorúan bólogatok. Neki még időre van szüksége.
− Ne haragudj.
Ő bosszúsan az útra szegezi tekintetét, az autó pedig mindinkább felgyorsul. Nagyokat nyelek, de szótlanul tűröm. Pedig nem állhatom a sebességet. Nem azért, mintha félnék tőle, hisz én már semmitől nem félek. Sokkal inkább, mert meggyűlöltem. Gyűlölöm a sebességet, a rohanást.
Átszáguldunk így néhány kilométeren. Már újabb település felé közeledünk, amikor érzem, hogy a jármű fokozatosan veszít a lendületéből. Lopva oldalra pislantok, s látom, hogy a lányom arca már kevésbé izzik, s kezd kiengedni vészjósló vöröséből.
Mennyire hasonlít az anyjára. Ha vihar támad is lelkében, csak hagyni kell, hagyni, hogy elzúgja, eldörögje haragját, s magától lecsendesedik. Látom, hogy arcának tüze kezd már végleg kihunyni. Végül kezemen érzem a kezét, amint rápottyan az enyémre, majd összemarkolássza ujjaimat.
− Nem, apa. Te ne haragudj!
Nem haragszom. Miért is tenném? Helyette próbálom felvidítani kissé.
− Látod ezt a kis potyautast?
Odakapja a pillantását, majd azonnal vissza az útra.
− Igen. Nagyon szép.
− Ő a világmindenség - jegyzem meg, szent meggyőződéssel.
Újra felém kapja a tekintetét, ezúttal kissé hosszabb időre.
− A világmindenség? Ezt hogy érted? Ez egy lepke.
− Igen-igen. Ez egy lepke - mosolyodom el, s meg sem próbálok magyarázattal élni. Nekem ez nem megy olyan jól, mint Neki.
Inkább folytatom a kísérletet. Óvatosan, finoman ráfújok kis útitársam szárnyaira, s ő megrebegteti őket, mintha elköszönne, majd ki cikk-cakkol az ablakon. Boldogság suhan át rajtam. Ma megérintettem valamit. Valamit, ami viszont érintett engem. Úgy érzem, most egy picit több vagyok. Jobb is talán. Talán.

Az autó megáll, s én fölnézek a házra, kezem munkájára. Szép, rendezett, otthonos és meleget sugárzó. S mégis úgy érzem magam a kapuja előtt, mint egy eltévedt idegen.
Csak udvariasságból kérdem, s oda sem nézek, miközben kitaszítom a jármű ajtaját, hisz úgyis tudom jól, mi lesz a felelet.
− Bejössz egy kávéra?
− Jaj, apa, nem lehet. Már így is annyi időt elpazaroltam.
"Elpazaroltam." Fájdalmasan mar belém a rám szánt idő ilyetén jellemzése, de igyekszem hinni, csak rosszul fejezte ki magát. Hisz gyermek még. Bele sem gondolt igazán.
− Tudom-tudom - mentem fel őt a bűntudat esetleges terhei alól. - Fiatal vagy, rohannod kell.
− Jaj, apa - próbál kedveskedni. - Hisz te is fiatal vagy még. Mit akarsz azzal a nyamvadt negyven éveddel? Jóképű vagy és sportos. Olyan vagy, mint egy görög félisten.
Elérte, amit akart. Elnevetem magam.
− Mit nem mondasz... Na, eredj! Siess vissza az életedbe!
− Figyelj! - bukik ki belőle a pillanat szülte jóindulat és törődő érdeklődés, amit azután rendszerint mindig meg is bánnak, akiknek kiszalad a száján - Majd tervezünk egy közös napot a közeljövőben. Jó? Majd hívlak. Csak most tényleg mennem kell.
− Jó ötlet - hagyom jóvá. - De most már indulj. De tényleg!
Nevetünk. Ő elmegy. Én maradok.
Szembefordulok az otthonommal. Hátam mögött a jelen, ami nekem nem kell, s ami énrám szintúgy nem tart igényt. Előttem pedig - a kapun túl - egy olyan lét-áramlat, amely hol a múltba röpít, hol a jövő bizonytalanságába ragad, s eközben mégis állandó. Állandósága időre, s térre egyaránt kiterjed, nem ismerve határokat. Ez az otthonom.
Korábban, ha a kilincsre fonódtak az ujjaim, a mozdulat biztonságot adott. A tudat, hogy itt minden a miénk, s itt minden értünk van. Mára azonban minden mozdulat, minden érintés és tapasztalás értelmét vesztette. Mert Ő nincs itt. Nincs itt velem. Ő adott értelmet itt mindennek. Ám Ő itt hagyta mindezt. Engem, s velem ezt a házat. Nem pusztán a ház az, ami üres nélküle. Itt üres minden mozdulat, minden lélegzet, és minden pillanat. Ez a ház maga a végtelen űr. S én ebben az űrben egy céltalanul és iránytalanul hulló meteor, ami soha nem fog megállapodni.

Fürödni vágyom. Tudom, nem vagyok koszos, még izzadt sem. Csak a kezeim földesek kicsit. Mégis úgy érzem, le kell mosnom valamit a bőrömről. Valamit, ami egyre inkább zavar.
Előbb lemosom a kezem. Amint folyik rá a víz, s ujjaim kezdenek tisztulni, miközben sötét barnás folyócskákat nyel magába a lefolyó, elmosolyodom. Ő mindig azt mondja: "A föld nem koszos."
Gondolatával a fejemben engedem meg a fürdővizet. Majd átsétálok a konyhába. Ő akart amerikai stílusú konyhát. Milyen jókat főzőcskéztünk itt mindig. Körül nézek, s egyre keserűbb íz tapad a nyelvemre. Végül belátom, ma nincs kedvem főzni. Majd eszem valami hideget.
Már csaknem kifordulok, amikor megpillantom az ablakban a futómuskátlit. Őt is itt hagyta. A lábaim megállnak, majd megfordítanak, s odavisznek hozzá. Elnézem a kis növényt. Színpompás, buja, szívet melengető. Engedek egy pohár vizet, s alálocsolom.
− Szervusz, kis virág - szólítom meg ügyetlenül. - Igyál csak. Igyál, és élj.
Kommunikáció. Elsőre talán ez is megteszi.
Visszaindulok, hogy elzárjam a fürdővizet. Tudom, a kád már nem divat. "Ázni a saját koszos levedben." De én már maradok ennél. Mert a kádban tudok lazítani egy kicsit. Néha el is szundítok benne, s arra ébredek, hogy fázom. Ő gyakran meg is rótt érte: "Egyszer majd szépen belefulladsz nekem! Úgy merészelj itt vízi hullát produkálni a fürdőszobában, hogy megfojtalak!" Ezen is mosolyognom kell. De a mosoly hamar elhal. Mindez csak emlék.
Valaha azt hittem, az emlékeim majd gazdaggá tesznek engem. Ma mégis úgy érzem, nincs nálam szegényebb ember a világon. Az élet kirabolt.
Már megint a múlt mocsaras terepére tévedtek a lábaim. Érzem, ahogy lépteim egyre nehezednek. Ám ekkor valami visszaránt a jelenbe. A telefonom csörög, kinn a nappaliban, az újságos asztalkán. Kihúzom lábaimat a múlt masszájából, s már a jövő egy kitaposatlan ösvényén lépdelek. Vajon ki hív?
A lányom az. Vajon mi juthatott az eszébe?
S ekkor magába szippant egy pillanat.
Mindenki átélte már, s ha még nem, kétséget kizáróan át fogja élni, ahogyan egy különös pillanat ránk zuhan, s míg körülöttünk meg sem mozdul az idő, azalatt mi érzelmek, események és tapasztalások hosszú sorát éljük meg. S amint hozzáérek a kis készülékhez, épp egy ilyen pillanat ragad magába.
Pillantásom az asztalkán álló fotóra téved. Igen, itt is van egy. Mint ahogyan a ház minden szegletében föllelhetőek a hasonló fotók. Talán, hogy emlékeztessen? Talán, hogy figyelmeztessen? Talán, hogy boldoggá tegyen? Talán, hogy bántson? Nos, talán egyikért sem, s talán mindegyikért egyaránt.
Ezen a fotón hárman vagyunk. Elől guggol Ő, és nagyon nevet. Jó nagyra tátott szájjal. Mellette áll az akkor még pöttöm kislányunk, hatalmas copfjaival, és teli szájjal vigyorog. Az a mögöttük se álló, se guggoló, baromi ügyetlen alak, az pedig én lennék. Fiatalon, erősen, boldogan.
Istenem, akkor milyen apró kis butaságnak tűnt. Én beállítottam a készüléket, azután odarohantam hozzájuk, hogy én is rajta legyek a képen. Hogy én is közöttük legyek. Természetesen csaknem feldöntöttem őket, de még sikerült egyik kezemet az Ő vállára helyeznem, a másikat pedig a leányoméra, s valahogy mindkettőjük egyensúlyát sikerült megőriznem.
Istenem... hogy siettem, hogy le ne maradjak róla...
Akkor ez volt az élet, az egész világmindenség...
Uramisten! Honnan bukkant elő ez a kifejezés?! Világmindenség...
Fölveszem a kis képet, s mintha valóban a mindenséget tartanám a kezemben. Milyen csodálatos! Ők azok! Az egykori jelenem! S e kis kép segítségével átléphetem a teret és az időt, s újra ott vagyok velük. Érzem az illatukat, hallom a hangjukat. S érzem, milyen a boldogság.
Hirtelen az arcomhoz kapok. Kissé homályos a látásom. Ezek az átkozott könnyek... Elmossák előttem az arcukat. Akárcsak a távolság. Előbb a lányunk költözött el az új életébe, majd röviddel azután Ő is új otthont keresett magának. Én is elköltöznék. De a magányom és az emlékek úgyis velem tartanának. Hát maradok. Hadd kínozzon a múlt boldogsága. S hadd vigasztaljanak a jelen fájdalmai.
Visszateszem a képet az asztalra, de egyik kezemet rajta nyugtatom. Kapaszkodom belé, kapaszkodom beléjük. Kapaszkodom a múlt képeibe, hogy kibírjam a jelent.
A pillanat lassan kiereszt magából. Ujjam végre engedelmeskedik, s megnyitom a vonalat. Leánykám hangja fut bele a fülembe, s egy láthatatlan csúszdán át egyenesen a lelkem közepébe zuttyan.
− Szia, apa! Nem zavarlak?
Szipogva mosolygok, s próbálom a torkomat. Férfihangon szeretnék válaszolni.
− Ugyan, kicsikém! Tudod, hogy te sohasem zavarsz.
− Figy-figyelj! Csak azt akarom mondani, hogy..., hogy csak szólnod kell. S én máskor is nagyon szívesen... bármikor kifuvarozlak az anyuhoz a... temetőbe.
− ...
− Itt vagy még?
− ...Itt vagyok, szépségem - válaszolok tépázottan, árván, férfihangon. - Csak ennyit akartál mondani, kincsem?
− Én csak... én csak azt... Apu..., ugye nem érzed úgy, hogy engem is elveszítesz?
A férfi hangja elhal bennem. Nem marad odabenn senki, aki felelhetne. Lassan elemelem fülemtől a kagylót, s csak távolról suttogom:
− Jó éjt, kicsi bogaram.
Egyik kezem a képen, a múltba kapaszkodva, másik a telefonon, honnan a lányom szól hozzám a jelen hangján. Lábaim megrogynak, kell néhány pillanat. Csak néhány pillanatot kérek.

Ez most a jelen. Ez biztosan az, mert nincs itt sem Ő, sem a lányunk. Csak én vagyok. Én és a végtelen űr, amiben cél nélkül zuhanok. Csak én vagyok, és az értelmetlenség.
A fürdőhöz közeledem. Már az ajtóból látom, hogy tele a kád, s a padlót is elönti a víz.
Nem érdekel. Hadd folyjon, hadd terítse be az egész házat!
S meglátom, mint bugyog, zubog ki a túlcsordult víz a kád peremén. S ekkor valami bennem is felszakad. A tartás, a feszes akarat, mely visszatartotta a fájdalmak özönét, most fáradt reccsenéssel enged mindent a felszínre. S térdre rogyva a vereségben, ott zúdul ki belőlem is a könnyek árja, s csak tódul, hömpölyög, hogy pusztítva gyógyítson.
Ha most itt lenne, jól leszúrna: "Te jóságos ég! Úszik az egész ház! Mi a fene történt itt?! Te meg mit térdepelsz itt a tócsában?! Elment az eszed?! Még felfázol nekem! Ez az új farmerod rajtad?! Azonnal állj fel, és csinálj valamit!"
De Ő nincs itt. Ezért én sem állok fel.
Hadd folyjon csak!
Hadd folyjon...

Sabján László: Kapaszkodó

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1038
Időpont: 2016-11-27 19:13:25

Kedves Ildikó!

Drága vagy! Köszönöm a gesztust, nagyra értékelem. :)

Üdvözlettel: Laca
Alkotó
Regisztrált:
2016-03-24
Összes értékelés:
1327
Időpont: 2016-11-26 20:40:45

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Laca!

Úra elolvastam! Újra megrendített.

Nagyon sok szeretettel:
Ildikó

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Vlagyimir Viszockij: Követem az időjárást híven... címmel a várólistára

Őrő Emese alkotást töltött fel Szonett akart lenni címmel a várólistára

alberth alkotást töltött fel Nem eszi meg a kutya a telet... címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Shakespeare búcsúja című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Dalszövet című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Dalszövet című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Bajadéra 12/10 című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...MK V/8. című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) A ma öröme című alkotáshoz

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) A ma öröme című alkotáshoz

Milton Gray bejegyzést írt a(z) Időnyom - Az első pályára állítási kísérlet című alkotáshoz

Sarlai Mózes alkotást töltött fel MI LESZ VELÜNK? címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Handabanda című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Dalszövet című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Diplomás ember lettem című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)